Zuhanásnak szentelt élet

Elsőre arra kérem, helyezze el ezt a nehezen felfogható ugrásszámot a hazai és a nemzetközi rangsorban.

- Az a baj, nem tudom pontosan, hogy ez a szám mit jelent - gondolkodik el a válaszon Mészárovics György, az eleven ejtőernyős-legenda. 

- Csak mi, ugrók tudjuk egymásról, hogy a másik 10 ezernél, vagy éppen 11 ezernél tart. Amikor hivatalos adatot kértem a nemzetközi szövetségtől, kiderült, ilyen nyilvántartás nem létezik. De lényegtelen. Igazából nem az érdekel, hogy Európában vagy a világon kinek, mennyi ugrása van. Az a fontos, hogy ejtőernyőzhettem egész életemben: ha nyolcezernél tartanék, akkor is ilyen boldog lennék.

Negyvenhét éve csatolt magára először hevedert a ma 64 éves sportember.

- Azért lettem ejtőernyős, mert a repülőklubban barátokra találtam. Jártam súlyt emelni és bokszolni is, de ott az edzés végén mindenki szétszaladt. Az ejtőernyősök között azonban kapocs volt, napokat töltöttünk sátorban a reptéren. 

Hallgattam a nagy ejtőernyős dumákat, s el voltam ájulva a gyönyörtől már attól, s utána, amikor elkezdtem ugrani, jött a további gyönyör. 

Persze, nem az első bekötött ugrásnál, mert az szörnyű volt: csak az járt a fejemben, mit szólnak majd a barátaim, ha nem ugrok ki? De ha a többiek túlélték, talán én is... Tudtam, nem lehet meghátrálni, nem lehet a gépben maradni és vele együtt leszállni. Aztán a második már nem volt annyira félelmetes.

Ahogy hallgatom, eszembe jut, hogy a 15 ezerből már csak a nagy számok törvénye alapján is kellett lennie néhány olyannak, amit alig-alig élhetett túl. Rákérdezek.

- Volt ilyen. Egy bemutató során Tatabánya felett ugrottunk ki, gyönyörű időben, rádiókapcsolattal, időjárás-jelentéssel, gyenge szélben. 

Harmadiknak hagytam el a gépet, a súlyomnál fogva általában mindig én vagyok a csapat végén, a formáció legtetején. Néhány másodperc múlva elkezdtem sodródni, belekerültem egy sötét felhőbe, s láttam, nem érek a célterületre. 

Szörnyülködtem, atyaúristen, több ezer ugrásssal ez a szégyen teteje... Utána már az életünket mentettük, mert jött egy borzasztó vihar, de nem jutott eszembe utána sem, hogy abbahagyom. 

Megmenekültem, egy erdő szélén értem fát úgy, hogy a lomb megfogta az ernyőt, én pedig lecsúsztam a törzsön. Aztán jöttek a segítők kocsival, s mentünk keresni a többieket. Hat kilométerre vitt el minket a szél a kiugrási helyünktől.

A laikus számára egyet jelent a halállal, ha odafent nem nyílik ki egy ejtőernyő.

- Hatszor hibásodott meg annyira az ernyő, hogy leoldottam, mentőernyőt kellett nyitnom. Az első előtt aggódtam, vajon helyesen cselekszem-e, jól oldom-e meg a vészhelyzetet? Aztán Szolnokon a főernyőm nem működött, de épségben lejutottam. Később kiderült, soha az életben nem nyílott volna ki, ha ezer méterrel a föld alatt rángatom, akkor sem. Később már nem jelentett ez gondot.

Nem mindenki volt ilyen szerencsés a sportemberek, katonák között.

- Egy csapattársam helytelenül ítélte meg a helyzetet, zuhanás közben sokáig bajlódott a rendellenesen nyílott ejtőernyővel, s amikor rádöbbent, hogy már nagyon alacsonyan van, nem oldott, hanem rányitotta a mentőernyőt a főernyőre, a kettő pedig összetekeredett. Olyan erővel csapódott a földbe, hogy azonnal szörnyethalt.

Bár nincs hivatalos lista, s lehet, Mészárovics Györgyöt sem érdekli annyira, az olvasó azért bizonyára kíváncsi. Nos, hazánkban senki másnak nincs 15 ezer ugrása, Európában öten, az egész világon tizen lehetnek hozzá hasonlóak.