Ragadozó halak tartják távol a Velencei-tótól a vízimadarakat?

Fekete Tamás a Fejér Megyei Hírlap január 14-ei számában olvasta, hogy Lendvai Gábor, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület megyei elnöke arról morfondírozott, érdemes volna alaposabban megvizsgálni, hogy egyes madárfajok – például a nagy kócsag – miért fészkelnek a Velencei-tónál bizonyos években – például tavaly – alig.

Két dolog van elbaltázva

Fekete Tamás megállapítása szerint két dolog van elbaltázva. (Évtizedes távlatokat nyitott.) Az egyik:

– 1974-ben megszüntették a halászatot a Velencei-tavon. Pedig amióta ember itt a tó partján élt, mindig volt halászat! Átadták a tavat a horgászszövetségnek – fogalmazott. – A halászok között van szakmunkás, technikus, mérnök és doktori végzettségű. A vadgazdálkodásról ugyanez elmondható: vadőr, hivatásos vadász, vadgazda, vadmérnök, doktor. Magyarul: ezek tudományágak – magyarázta. – A táplálékláncrendszert nem hiszem, hogy kell részleteznem. Egyik vad eszi a másikat, a csúcsragadozó az ember.

Amikor a vadászok úgy érezték, hogy valamelyik ragadozó madár kárt tesz a hasznos vadállományban, akkor kiadták, hogy az a faj gyéríthető – folytatta.

– A dolmányos varjú a világ legdurvább ragadozója! Képes fölszámolni egy családi kócsagtelepet – tért ki egy adott, aktuális gondra. – Amikor a madarak elkezdenek tojni, a nagy beszálló fák alatt ott van a kacsatojás, a fácántojás, galambtojás. Például az arborétumban nem tudtam megfigyelni egy örvös galambpár fiókáinak kirepülését se, mert mindet fölszámolták a dolmányosok. A dolmányos varjak fészkelés alatt védettek. Ilyenkor tízszer annyit ragadoznak, mint mikor csak saját magukat kell fönntartaniuk – tudtuk meg a szakembertől. – Ki fogja etetni a túlszaporodott ragadozó madarakat? – tette föl a kérdést.

– A másik probléma, hogy a mezőgazdaságban megszüntették a fasorokat, ezzel – szakszóval élve – elsivatagosították a területeket. Ezeket a fasorokat meg kellett volna hagyni! Ott megmaradt volna a ragadozó madarak tápláléka: az ürge, a hörcsög, a patkány, a mezei egér. Általános iskolai tananyag volt: a fasorok lefékezik a szelet. Ha a szél le van fékezve, akkor megáll a felhő. Ha megáll a felhő, akkor lesz eső – mondta fel a leckét Fekete Tamás. – Ugyanakkor megszüntettük a ragadozók életfeltételeit: a róka, a borz, a sakál – sőt akár a hollót is oda lehet tenni a dúvadak közé – nagy károkat okoznak – ecsetelte.

De jussunk közelebb a vízi­madarakhoz!

– Van olyan feljegyzés, amelynek címe: Idegen kontinentális halfajok „kártétele” a Velencei-tavon. A hatvanas évtizedben behozták a tóba az angolnát, a busát meg az amurt. 1971-ben én tettem be az utolsó francia szállítmányt, egy lavór angolnát… – emlékezett. – Tapasztalatból mondom, ha a biológiában csinálunk egy sarokfordulatot, 20-30 év kell ahhoz, hogy annak hasznossága vagy károssága megvilágosodjék – osztotta meg velünk az egyesek által a Velencei-tó „Matula bácsijaként” tisztelt férfi.

Fekete érvelése szerint azáltal, hogy a horgászat számára folyamatosan telepítettek, telepítenek be halakat a tóba, ma nem lehet felmérni a Velencei-tó valós halállományát. 1999–2000 táján, amikor magas volt a tó víz­állása, a szakik között nem volt egyetértés, van-e még számottevő angolna a vízben. Fekete amellett érvelt, hogy bizony igen. Némi szóbéli s annál több terepen (vízen) végzett munka révén két év alatt kifogták az angolnákat a tóból. Rá két évre megszaporodtak a harcsák!

– Az angolna az ivadékok elfogyasztásával féken tartotta a harcsát, s alighanem megtette ezt a ponttyal is. Senki nem is gondolt az angolna kártételére! Most rengeteg 40-50 kilós harcsa van a vízben. Meleg vérű állatokat fogyaszt szívesen. Kipusztította a békát, a pézsmapockot – sorolta. – Most akkor már tudjuk, hogy hova lettek a vízen úszó madarak: a szárcsa, a búbos vöcsök, a különböző kacsafajták és az ősszel érkező vadlibák… – mondta sokat sejtetően.

– A Velencei-tóra ma már nem száll be vadliba, mert tudják nagyon jól, hogy éjjel úszik a harcsa. Ezért nincs a tavon madár. A madarak nem ostobák, ahol megtapasztalták a veszélyt, oda még egyszer már nem szívesen szállnak le – illusztrálta lapunknak a helyzetet egy példával Szabó Imre vadászattörténész.