Ahol kicsapottnak lenni majdnem jobb, mint kedvencnek

Ha azt halljuk vagy olvassuk, hogy kóbor kutya, esetleg macska, akkor azonnal valami éhes, hajléktalanokat követő, itt-ott szőrhiányos, sovány négylábú jut eszünkbe. Egy olyan lény, aki nem kell és nem hiányzik senkinek, akit eldobtak. Mielőtt rázendítenénk, jó magyar szokás szerint, a Gyere Bodri kutyám, szedd a sátorfádat kezdetű nótára, ismerkedjünk meg azzal, hogyan alkalmazkodnak az állatokhoz a törökök, akik nem kevés ideig „vendégeskedtek” is nálunk.

Az „utcaállatok” errefelé élelmet, szállást és orvosi ellátást is kapnak

Törökországban eleve nem nevezik kóbornak a szóban forgó állatokat: ők a letelepedett kóborlók, vagyis az utcaállatok. Lehet az kutya vagy macska, egyre megy. Kövéren, lomhán és egészségesen sétálnak az ódon várfalak tövében éppúgy, mint a tengerpart turistákkal zsúfolt szakaszán. Nem üti el őket a sztereotípiák miatt rossz hírű közlekedés egyik résztvevője sem. A kutyák leginkább alszanak a napon, mert degeszre eszik magukat, pedig egyik-másik láthatóan egy klasszikus török kutyafajta kunkorodó farkú leszármazottja.

Malakl vagy kangal? Ezt bízzuk a szakértőkre, de az biztos, hogy ebben az országban csak ez a kutya érte el az elismert fajta rangját. A parasztok, a pásztorok és a katonaság is szolgálatba állítja őket, mint őrző-védő munkakutya. Tilos őket kivinni Törökországból, mivel szigorú védelem alatt állnak. A bézs vagy szürke színű, akár 80 centi marmagassággal bíró kutyusoknak fekete maszkja és nem túl jó híre van, ugyanis meglehetősen önálló fajta. Nem az a juhász mellé telepedő típus, inkább saját maguk egerésznek, majd naphosszat fekszenek, de ha eljön a beavatkozás ideje, parancsszó nélkül támadásba lendülnek. Csapatban dolgoznak és szegecselt nyakörvet viselnek, hogy a farkas ne tudja átharapni a torkukat. Ha lehet hinni a szóbeszédeknek, ennek a kutyának az a trükkje, hogy hatalmas testi erejét, testtömegét kihasználva egész egyszerűen agyon nyomja a pórul járt ordast, majd rendkívül éles mellcsontjával megroppantja annak gerincét.

A pihengető kutyák mellett ott sétálnak az utcai macskák is, bár melegben gyakran eltűnnek, így sokunkban felmerül az a kézenfekvő kérdés, hova?

Ebben a tengerszorosokat és nagy történelmi emlékeket őrző országban az utcaállatokat etetik. Kivétel nélkül mind ivartalanított egyed, és azonosító számot is kapnak. Orvosi ellátásban részesülnek és a macskáknak szép nevük, valamint apró színes házikóik vannak, melyek tarkabarka utcákat alkotnak a középkorban épült ódon falak árnyékában. Az állatok etetése olyannyira biztosított, hogy csak a legbél­poklosabb hajlandó koldulni a buszról leözönlő turistáktól nagy bús-barna szemeivel. A cicautca bejáratánál olyan berendezés fogadja az érdeklődőket, amit mi még nehezen tudunk elképzelni.

Ha a tetején ásító nyíláson bedobunk egy üres kólás dobozt (mivel sört vadászni se lehet szinte) akkor az automata kiad alul egy kis adag száraz tápot. De ha nincs nálunk aludoboz, az sem baj, mert gondozóik ott állnak, mindenre, különösen adományok fogadására felkészülten, melyet az utcaállatok etetésére fordítanak.

Ez a nemzet remek példa tehát arra, hogy lehet és a lelkünk miatt kell is együtt élni az állatokkal, hiszen a jelenlétük mindenkit megnyugtat és legtöbbször mosolyt csalnak az arcokra. A macskákhoz való ragaszkodásukban benne lehet, hogy már az őseik számára is fontos munkatársak voltak a gabonát tizedelő egerek elleni harcban. A kutyákhoz fűződő barátságuk és jóindulatuk azonban egyértelműen a régi időkben gyökeredzik, ugyanis a muzulmánok általában nem kedvelik a kutyákat, mert megharapta az egyik balga Mohamed prófétát. A törökök felvették ezt a vallást, de a kutya hűségét és szeretetét nem tudták feledni.