Újfalupuszta már csak önmagára támaszkodhat

A Zichyújfalu közvetlen szom­szédságában található Újfalupuszta településen mindössze 31 lakás található, amelyet jelenleg ugyanennyi család népesít be. A „leágazódásnál” álló információs táblán a felirat maga is történelmi emlék: „ÁG. Épületek, Zichyújfalu”. Az ÁG. az egykori Agárdi Állami Gazdaságra utal, amely a maga idejében Európa-hírű mezőgazdasági termelő volt, és a környék Zichyek után maradt ingatlanait is szépen karbantartotta. A 6212-es közút túlfelén jelenleg a bő 36 milliós jegyzett tőkéjű, és a 2017-es évben 262 millió forint nettó árbevételt elért Cserepes-major Kft. gabonatárolói magasodnak.

Van, hogy napi száz körüli kisbárányt szoptat cuclisüvegből

Újfalupuszta mára azonban – ha csak önmagára nem – már senkire, sem a szomszédos agrárvállalatra, sem a korlátozott anyagi lehetőségekkel bíró önkormányzatra nem támaszkodhat igazán. A gazdátlanság jegyében eltelt utóbbi évtizedek olyan pusztítást vittek végbe az épületek külső állagában, amely mára végzetesnek tűnik. Az egykori cselédlakásoktól pár tíz méterre, elkülönülve állt az egykori uradalmi iskolaépület, amely 1958-tól 1983-ig római katolikus imaházként szolgált. A 2011-es műholdfelvételeken még sértetlennek tűnő épület ma romhalmaz – beszakadt tetővel, alázuhant födémgerendákkal, szétfolyó falakkal. A mindent befutó zöld dzsungel akadálytalanul járja át az egykori tan- és imatermeket.

Lehetőséget kapott

Az önkormányzat kezelésében álló cselédlakások lakói bérlők; a bérleti díj a vízdíjat is tartalmazza. Ez nem is lehet másként, mivel a lakásokban sem víz, sem csatorna nincsen.

Ottjártunkkor Zsuzsanna éppen két vödör vízzel ballagott hazafelé a közkútról. A fiatal nő nemrég költözött vissza Magyarországra. A férje továbbra is kint dolgozik Norvégiában, ám ő most lehetőséget kapott, hogy a munkaügyi központ támogatásával képzésre jelentkezzen. Elmondása szerint ez hozta haza. Közben az édesanyja is kiért a kapu elé – hiába: egy hús-vér idegen tűnt föl a zárt közösségben. Marika bizalmatlanul mért végig, de aztán csak szóba elegyedtünk. Miközben Mozbauerékkel beszélgettünk, a hátunk mögött megérkezett egy ponyvás-platós kisteher, amelyből egy idősebb és egy fiatalabb férfi ugrottak ki: apa és fia. – Őket kérdezze inkább – intett feléjük Zsuzsanna –, ők tartanak állatokat.

Ám a kupec – mert így hivatkozott a férfira – messze nagyobb ellenállást tanúsított az idegennel szemben, mint az asszonyok. Pár percig úgy tűnt, polgárőrként szolgálatba is helyezi magát, hogy a betolakodót ártalmatlanítsa. Valahogy azonban csak megtört a jég, és bár fotóról és bemutatkozásról továbbra sem lehetett szó, a kupec lassacskán elmesélte: ő oda született, 12 éves kora óta tart állatokat, jelenleg marhákat, meg ikres bárányokat, és van, hogy a családjával napi száz körüli kisbarit szoptat cuclisüvegből. Az állattartás reggeltől estig bőségesen ellátja munkával, irigye is van bőven, de valahogy eddig még nem sikerült kitörni a cselédsorról.

Miközben beszélt, tőlünk jobbra, a házak közötti zöld területen, egy üstkatlanban víz melegedett – feltehetően az esti fürdetéshez. Egy babakocsis pár megállt a katlan mellett, a férfi alánézett a tűznek, míg a nő a Biemme markolatán tartotta a kezét. A férfi elégedetlenül megrázta a fejét, elsietett, majd egy fal oldalából húszliteres kannával tért vissza. Löt­tyintett belőle kicsit a tűzre, mire lángok csaptak ki a vaslemez eresztékein. – Az benzin? – szakadt ki belőlem a puhány, városi rémület. – Ha az volna, már nem kérdezné – válaszolta a kupec tárgyilagosan. – Gázolaj.