Olvasónk írta: Nyílt levél Keresztfiamhoz

El sem hiszed, hogy milyen jó és milyen szép a karácsony gyermekfejjel. Tudod, kissé szomorú felnőttként, megöregedve, visszaemlékezni a gyermekkori karácsonyokra, amelyek olyan szépek, hangulatosak voltak, és oly boldog, meghitt békés ünnepek, Oh, s olyan messze vannak már. 

Nagyapád igen-igen szerette és nagyon értette a karácsonyi ünnepeket, annak varázslatos hangulatát megrendezni. Hatalmas fenyőfa állt a nappaliban (akkor még nem mesés árakon lehetett hozzá jutni), és mi gyerekek, frissen megfürödve, ünnepélyesen felöltözve, megilletődött kíváncsisággal vártuk a csengettyű hangját. S mikor végre megszólalt, lassú léptekkel beléptünk a csillogó, varázslatos szentélybe. Nagyapád sorban meggyújtotta a gyertyákat és a csillagszórókat, majd mindannyian karácsonyi énekeket énekeltünk, Húgunk, a te Édesanyád zongorázott, én és Bátyám hegedültünk. Hiszem, hogy mindannyian nagyon boldogok voltunk, és nagyon szerettük egymást. S ezután, futás a karácsonyfa alá, megkeresni ajándékainkat. Ezután jött Nagyanyád nagyszerű, egyedi attrakciója, az ünnepi vacsora, amely a polgári családoknál jellemző terítékkel várta a Családot az ebédlőben/nappaliban. (nem összecserélendő a mai étkezőkkel!) Azt hiszem Nagyanyád ilyenkor mindig felülmúlta önmagát. Ínycsiklandó ünnepi vacsorák voltak ezek, és Nagyanyád úgy tudta tálalni mindezt, hogy már ettől nyaltuk a szánkat. Rengeteg finomság sorakozott az asztalunkon, töltött hús, elmaradhatatlan töltött káposzta nyakon öntve jó házi tejföllel, és megannyi sütemény, torták, krémes és kedvencem a képviselőfánk és ki tudja még mi nem. Vidám, de mindenkor ünnephez méltó lakmározások voltak ezek az egyébként, ötvenes évekre jellemző ínséges időkben, különösen falun. Honnan volt a hús, kérdezhetnéd? - Nos, Nagyszüleid kemény munkával disznót hizlaltak, és szigorúan engedélyhez kötve vághattak is. Mint a legtöbb falusi ember!

Voltak vidám események is az ünnepek előtt, ilyenek voltak a karácsony előtti ajándékaink búvóhelye iránti „ajándékvadászatok”. Ezt különösen Bátyám vezérelte. Néhányszor bizony, meg is találtuk azokat, bár én egy kicsit szomorú voltam ilyenkor. Így elveszett a várva várt meglepetés öröme, a „Nagy Varázs „ oda lett. És én annyira nem akartam, hogy elmúljon valaha is.

Nagyapáddal gyakran elmentünk az éjféli misére. Ma is némi nosztalgiával emlékezem vissza. Ez még az ötvenes évek elején volt. (Ilyenkor még Nagyapád is elmert menni a templomba, naivan gondolván, talán nem figyelik annyira a templomba járókat. Ma már tudjuk, dehogynem!!)) Kint sötétség volt, a falusi közvilágítás igen-igen gyér volt még ebben az időben. Hideg volt, ropogott a hó a lábunk alatt, az utcákon mikádós, kucsmás paraszt bácsik és berlinerkendős mámikák vonultak, kezükben viharlámpával, mentek a templomba. Úgy néztek ki, mint megannyi szentjánosbogár. A hideg téli csendet csak a kutyák ugatása verte fel. A templomban gyertyafény, gyertyaillat tette még érdekesebbé ezt a misztérium-játékot. Számomra ez egy különös varázs volt. Szerettem figyelni az embereket. Áhítatos, nyugodt, megbékélt arcok, mintha csak csupa jóember létezett volna a földön, hittem én még akkor. Megszólalt az orgona, és a kóruson felhangzott az ének. Nagyon szép volt és megható. Talán az óta szeretem az orgonamuzsikát, és az óta nőtt a szívemhez a Gregorián-ének. A szertartás után az emberek még egy kicsit a templom mellett topogtak, megsüvegelték egymást, kellemes ünnepeket kívántak egymásnak és csendben elindultak az éjszakában, haza. Szívükben béke, és a megváltó szeretete. Megint csak a hóropogás, kutyaugatás, mely aztán szép lassan elült. Elaludtak a fények. Nagyapáddal mi is csendben ballagtunk haza, és én hihetetlen biztonságban érezve magam, szorítottam az ő jóságos kezét.

Hazaérve kötelességünk volt beszámolni Nagyanyádnak arról, hogy ki prédikált, s a falu (ma város), jelesb asszonyai milyen öltözetben voltak stb-stb. Lassan aztán mi is nyugovóra tértünk szívünkben nagy szeretettel.

Másnap korán keltünk, és uzsgyi a fenyőfa alá, ahol vártak már minket az ajándékok. Akkoriban bizony szerényebb játékok jutottak a fa alá. A játékok mellett, vagy helyette, ilyenkor kaptuk meg az új gojzervarrott téli bakancsot, vagy az ún. lengyelnadrágot, vagy lódenkabátot, lódensapkával. Ám ajándékaink közül sosem hiányzott egy-egy könyv, még ha az, mondjuk, éppen Komiszarov: A Gárdahadnagy című, a klasszika filológia köréhez véletlenül sem tartozó könyv is volt. (A kínálat abban az időben, hát, hogy úgy mondjam……, szóval érted ugye?!) Az olvasás szeretete, ma sem hagyott el bennünket, testvéreket. Ezer köszönet Nagyszüleidnek.

Karácsony első napján még nem mehetünk sehova. Nagyszüleid szigorú parancsa szerint, az első nap szigorúan a családé, s ez ma is így van jól. Mi sem szerettük, ha mások zavarták a Családi együttlétet.

Karácsony másodnapján alig vártuk, hogy eldicsekedjünk barátainknak, jóllehet, nagyon is tudtuk, közöttük bizony sokan voltak, akiknek lényegesen szerényebb Jézuskájuk volt. Tudtuk, és vigyáztunk szavainkra, mert Nagyszüleid abszolút szociális érzékenységre neveltek bennünket. És ezért is végtelen hálával gondolok rájuk. 

Hogy miért nem írtam erről eddig, nem is tudom. Talán öregszem, s talán hiányoznak azok a régi meleg, meghitt családi ünnepek, s, talán mert tudom, hogy már nem jönnek vissza soha többé.

Kedves Keresztfiam, búcsúzom, kellemes és igen boldog és békés ünnepeket kívánok ebben a zűrös korban. Kívánom, hogy a karácsonyi ünnepeid hosszú évekig a béke, a szeretet ünnepei is legyenek számodra és korosztályodnak, mindenütt a világon.

Keresztapád

   (Schwerlichovszky László)