Karácsonyi emlékek mestere

A napokban láttam egy videót Steven Spielberg A Fabelman család című filmjének készítéséről, amiben a világhírű rendező hosszú perceken keresztül beszél arról, hogy közel 50 éve dolgozik együtt barátjával, a legendás John Williams zeneszerzővel, aki idén töltötte be kilencvenedik életévét. Kettejük első közös munkája, az A cápa felejthetetlen két hangjegye évtizedekkel később is a frászt tudja hozni az emberre, és nem túlzás állítani, hogy a filmtől teljesen elkülönülve is önálló életet él. A maestronak több olyan műve is van, melyekre nem csak a filmzenerajongók kapják fel a fejüket, hiszen szerintem nincs olyan ember, aki ne tudná azonnal a Star Wars, az Indiana Jones vagy a Harry Potter filmek dallamait dúdolni. 

Számomra azonban van egy olyan alkotása, amely mindegyik fölé emelkedik, amely képes arra, hogy akkor is berántson a karácsonyi varázsba, amikor az embernek egyáltalán nincs meg az ünnepi hangulata. Jól sejti a kedves olvasó, a Reszkessetek, betörők zenéjéről van szó. Sokak szemében Chris Columbus rendező alkotása a nagybetűs karácsony film, míg mások egyenesen a falra másznak a "Nincs karácsony Kevin nélkül" szövegek hallatán. Tény és való, a kereskedelmi csatornák tettek róla, hogy mára már az is unja a filmet, aki évekkel ezelőtt még szerette, mindeközben azonban a statisztikák szerint még mindig a McCallister család tudja a leginkább a képernyők elé szegezni a magyar nézőket. Ki tudja, talán a nosztalgia miatt? Hiszen amint megszólalnak John Williams dallamai, az ember azonnal visszarepül azokba az időkbe, amikor gyermekként izgatottan várta a Jézuska érkezését, a finomabbnál finomabb karácsonyi ételek elfogyasztását és a remek történeteket, amelyeket az ünnepi asztalnál vitatott meg a család apraja-nagyja, miközben odakint hófehérré varázsolódott a táj. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy nem egy szentestét a szüleim, a nagyszüleim, de még a dédmamám társaságában is eltölthettem. Mindehhez pedig John Williams húzta a talpalávalót. Többségüktől sajnos azóta el kellett búcsúznom, hiszen reményeim szerint egy jobb helyre költöztek, ám ahogy megszólalnak az ismert hangjegyek, rögtön úgy érzem, ők mindannyian ott ülnek körülöttünk, és csillogó szemekkel hallgatják a hol vicces, hol elgondolkodtató történeteinket. Pont úgy, ahogy annak idején én hallgattam az övéiket.