A hazugság áldozatai

Amikor a kelet felől ránk törő katonaságot, egyenruhába bújtatott civilizálatlan tömeget néven kellett neveznem, ritkán tudtam pontosan fogalmazni. Szovjetek? Az nem jó, az tanácsot jelent, s minket nem a tanácsok gyűrtek a hernyótalpak alá. Oroszok? Az sem stimmel, hiszen a Vörös Hadseregben az egész birodalom leigázott népei közül több tucatnyi képviselte magát, olyanok, akik azt se tudták, hol vannak, tőlük lehettek akár a Holdon is. Ötvenhatban ruszkiztunk; talán a forradalmi nép hangja a legtisztább.

Szóval, amikor a ruszki csapatok benyomultak a történelmi Magyarország területére, nem várt, kemény ellenállásba ütköztek. Még úgy is, hogy a román – akkor épp hatodjára – elárulta szövetségeseit és átállt, feleslegessé téve a Kárpátokban épített, katonai értelemben soha át nem tört Árpád-vonalat. A ruszki hiába volt sokszoros túlerőben, lassan jött, mert a német rutinból harcolt jól, a magyar pedig azért, mert már tényleg a hazáját védte. Budapesten ötvenkét napra merevedett meg a front, aztán a Dunántúlon is sokáig:

Székesfehérvár városát úgy foglalták vissza Ney Károly magyar rohamosztagosai, hogy ennek láttára Ney később amerikai zsoldban lett szakértője a ruszki elleni harcmodornak.

A vörös generálisok nem tudták mivel magyarázni a lassúságot, ezért sokkal több német és magyar katonát hazudtak, mint amennyi valójában ott volt. Mit tesz ilyenkor egy jóravaló bolsevik? Összefogdossa az ártatlanokat és lassú halálra ítéli őket. Lényeg, hogy tele legyenek a kelet felé induló marhavagonok.

Tömeghalál? Szenvedés? Asszonyok és lányok megerőszakolása? Minderről évtizedekig beszélni sem lehetett, a ruszki magyar elvtársai még a szóért is büntettek. Egészen 2012-ig kellett várni arra, hogy november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánítsa az Országgyűlés. Azért e napot választották, mert 1953-ban ekkor érkezett haza a Gulágról a túlélők első csoportja.

Ők voltak kevesebben, a többség jeltelen sírban nyugszik. Emlékük kiáltja felénk az ítéletet: nincs helye a felejtésnek még akkor sem, ha azt halljuk (és nem hiszünk a fülünknek), hogy már megint szobrot állítanak Marxnak Németországban. Az unió nyugati felén nem értik, mi azonban megtanultuk: a kommunizmus és a nácizmus közé már egyenlőségjelet tett a történelem.