A spanyol Rómeó és Júlia történet

A spanyolországi utazásaim során az egyik legszebb történetet Teruel városában hallottam. A helyet úgy is emlegetik, hogy a szerelmesek városa, ugyanis itt, egy legenda szerint a középkorban két fiatal örök szerelmet ígért egymásnak, ám a vágyuk beteljesületlen maradt. Bárkit kérdeztünk, mit érdemes meglátogatni, az első helyen mindig a „Mausoleo de los Amantes” (A Szerelmesek Mauzóleuma) szerepelt, ahol a történet két főszereplője nyugszik. 

A terueli szerelmesek legendáját gyakran hasonlítják Rómeó és Júlia történetéhez. A középkorban két fiatal - Isabel de Segura és Juan Martínez de Marcilla, más néven Diego – egymásba szeretett és örök szerelmet ígértek egymásnak. Volt viszont egy nagy akadály: a két család közötti vagyoni különbség. Míg Isabel egy gazdag kereskedő lánya volt, Diego szegény családba született. Isabel apja nem engedte, hogy egy „nincstelen” vegye el a lányát. Diego egyetlen utat látott arra, hogy vagyonhoz jusson: ebben az időben háború dúlt az országban, ő pedig beállt katonának. Megígérte, hogy öt év múlva visszatér szerelméhez, és elveszi feleségül.

Az idő telt, viszont Isabel semmi hírt nem kapott Diego-ról. Azt híresztelték, hogy a fiú meghalt a csatában. Apja viszont erősen ragaszkodott ahhoz, hogy amint lánya betölti a huszadik életévét férjhez menjen, akadt is egy jómódú kérő Pedro de Azagra, Albarracín ura. Mivel semmi hírt nem kapott kedvesétől, nehezen, de beleegyezett. 

Azonban váratlanul, és pont az esküvő napján Diego visszatért Teruel városába. A szíve összetört, amikor meglátta, hogy szerelme nem várta meg. Másnap csalódottan és betegeskedve felkereste Isabel-t egy utolsó csók reményében, viszont a lány már hűséget fogadott férjének, nem hagyhatta cserben. Az elutasítás hallatára Diego összeroskadt, úgy tartják belehalt a szerelembe. 

Mikor Isabel a fájdalomtól remegve elmesélte a férjének, mi történt, ő annyit felelt rá: Miért nem csókoltad meg? A férfi érezte, hogy nem őt szereti, és ettől még nagyobb bűntudata lett a fiatal lánynak. A következő napon, Diego temetésére Isabel a menyasszonyi ruhájában jelent meg, és a sírja előtt megállva egy utolsó csókot adott igaz szerelmének, majd ráborult a férfi testére, és többé nem mozdult meg. A legenda szerint Pedro Azagra, Isabel férje mesélte el a történetüket és kérte, hogy együtt temessék el őket, hogy ha az életben nem is, a halálban örökre együtt lehessenek.

Több kutatást is végeztek annak érdekében, hogy kiderítsék mi a valós és mi a kitaláció a történetből. 1533-ban a San Pedro templom kápolnája építése során két mumifikálódott holttestet találtak, mellettük egy dokumentummal, ami elmesélte a történetüket. A kápolnát átnevezték A Szerelmesek Kápolnájára („Capilla de los Amantes”) és a két mumifikálódott holttestet egy-egy márványból faragott szarkofágba helyezték át. Felettük a párt ábrázoló szobrokkal, amiknek kezeik egymás felé mozdulnak, de jelképesen nem érnek össze. 

A mauzóleum fő célja az, hogy közelebb hozza a szerelmesek történetét az emberekhez. Azért is maradhatott fent ennyi ideig, mert megmutatja milyen erős a szerelem: a fiatalokat, nem méreg és nem erőszak ölte meg.

Számos művészt inspirált a terueli szerelmesek legendája, például Shakespeare-t is megihlette. A két történet nagyon hasonlít, de amíg Rómeó és Júlia darabja világhírűvé vált, a spanyol, szerelmesekről alig hallani. Pedig a mai napig készülnek feldolgozások erről a történetről is, illetve festmények, amiknek egy jó része ki van állítva a mauzóleumban.

 Spanyolországban azt tapasztaltam, hogy nagyon szeretnek ünnepelni, gyakran tartanak fesztiválokat. Teruelben 1996 óta minden évben megrendezik a „Szerelem ünnepét”, Isabel esküvője alkalmából („Bodas de Isabel de Segura”). Bár, egy szívbemarkoló történetről van szó, és elsiratják a fiatalokat, ennek a fesztiválnak mégis pozitív a hangulata: A három napos fesztiválon a középkort idézik elő: jelmezekbe öltöznek, felvonulnak, színdarabot adnak elő, zenés, táncos előadásokat tartanak. Fő célja az, hogy újra alkossa Isabel és Diego tragikus szerelmi történetét, és fent tartsa az üzenetét.

A várost Spanyolország ékszerdobozaként emlegetem, mert amellett, hogy ilyen megindító történetet „tekinthet meg” az ember, nem hemzsegnek a túristák, így nagyon kellemes pár napot lehet eltölteni ott. Teruel távol esik a nagyobb városoktól, ezért tömegközlekedéssel nehezen közelíthető meg. Kora tavasszal látogattunk oda, és mivel a hegyekben fekszik, bőven kellett egy téli kabát. Csípős hideg volt, cserébe nagyon friss levegővel. 

A mauzóleumon kívül még jó pár látnivaló van a városban, de már csak a gasztronómia miatt is érdemes ellátogatni. A terueli sonka („jamón de Teruel”) és sajttál nagy specialitása a helynek, és ha ott van az ember, kár lenne kihagyni. Alapvetően ez egy kisebb város, így a főtér is ehhez igazodik: barátságos, szűk utcák, de sok jó éttermet találni. A város központjában egy szökőkút található, aminek a tetején a Spanyolország egyik jelképe egy bika szobor látható. Viszont ez egy nagyon pici bika. 

A város másik jellegzetessége, egy nagyon hosszú és részletesen kidolgozott lépcsősor, amit szobrok és lámpaoszlopok díszítenek. Eredetileg azért építették, hogy összekösse a vasútállomást a város felső részével. 

A városképet színesítik a Mudéjar tornyok (San Martin, San Pedro, Salvador és Santa Maria), amik különleges látványt nyújtanak, akár, ha sétálgat az ember, de kisvonatra is felpattanhat, ahol rövid történelmet is tanulhat a városról, persze spanyol nyelven. Egyébként már csak egy buszra is érdemes felszállni, mert az is körbevisz a városban, ezért olyan mintha egy turista busz lenne. Így a város körül lévő vörös színű hegyeket közelebbről is megtekintheti az ember, persze kilátó is van erre.

És hogy a gyerekek se maradjanak ki, van egy úgynevezett „Dinopolis”, egy dínópark, ahol óriási dínó szobrokat csodálhatnak meg az odalátogatók, illetve mesés előadásokat is. Érdekesség, hogy Spanyolországban a legelső ismert dinoszauruszt 1987-ben Teruel közelében találták meg. Ha idelátogat az ember, akkor ezt sem érdemes kihagyni, én felnőttként is nagyon élveztem a dínóparkot is.