Viasz Zoltán szerint a kézben és a fejben legyen meg a tudás

Zoltán előbb fújta a hangszereket, mint készítette. Középiskolás korában volt egy szájharmonikája. Beat-, rock- és blueszenét nyomott a diáktársakkal. A szájharmonika azonban elveszett vagy elromlott, viszont megmaradt az indíttatás: általános iskolás blockflötéjét kaparta elő a fiókja mélyéről.

– Rádiófelvételeket gyűjtöttem. Mindent, amiben furulya-zene van – mesélte.

Valamelyik vad rádióhallgatás közben egyszeriben nagyobbra nőttek a fülei! Moldvai zenét hallott! Döbbenetes hatással volt rá.

– Gyorsan rájöttem, hogy ezt blockfötével nem lehet visszaadni – mondta. Így fordult zenei érdeklődése a népzene, a népi furulya felé.

– Megpróbáltam magamtól elkészíteni egy ilyen hangszert. Kikönyvtáraztam, hogy néz ki, egyáltalán hány lyuk van rajta, és így tovább – folytatta. Járta a koncerteket, táncházakat.

– Emlékszem, a szekszárdi Bartina zenekarnak volt Sárbogárdon koncertje gyerekeknek. Akkor én már húsz fölött voltam, de tudtam, hogy lesz náluk ilyen hangszer, ezért megnéztem őket. A végén megmutogatták nekem a hangszereiket, én is elvittem, amiket addig csináltam. Adtak egy pár tanácsot.

Így indult – idézte fel a mára mesterré váló népihangszer-készítő, aki már huszonévesen is árulta a hangszereit. Az idősebb Kapoli Antal nevével fémjelzett országos fafaragó pályázaton – egy dunántúli furulyakészlettel – két esztendeje megosztott második helyet nyert.

– Ebben van egy hosszi furugla, egy hatlyukú pásztorfurulya meg egy flóta. Talán éppen az ötlyukú, körülbelül méter hosszú dél-dunántúli hosszi furuglát a legnehezebb jól megcsinálni a magyar pásztorhangszerek közül – magyarázta. A hangszerkészítés autentikusságában több „iskolát” is elismer, maga is szívesen kísérletezik.

– Vannak, aki PVC csövekből készítenek fúvós hangszert. Ez is autentikus, ha azt nézzük, hogy a régiségben is úgy volt, hogy a könnyen hozzáférhető anyagokból készítettek hangszert. Akkor ilyen volt a bodza, a nád, a bürökszár, most meg sokkal könnyebb hozzáférni a PVC csőhöz. A belső logikája ugyanaz: minél olcsóbban működőképes instrumentumot létrehozni – ecsetelte.

Viszont kizárólag régi módszerekkel dolgozik!

– A pásztorfurulya az, amit a pásztor saját szerszámaival otthon illetve a legelőn el tudott készíteni. Így én sem esztergálok, nem használok villanyt, legfeljebb csak világításhoz. Kéziszerszámokkal dolgozom: reszelővel, faragó késsel, vésővel, esetleg csiszolópapírral – mondta.

Zoltán úgy tartja, hogy a hagyományőrzésnek nem a produktum, hanem a technológia megőrzése a lényege.

– A kézben és fejben legyen benne a tudás, amivel ezt a tárgyat létre lehet hozni – mutatott a keze ügyében lévő hangszerre. – Ha ezt betesszük egy múzeumba, s ötszáz év múlva valaki előveszi, akkor ez egy holt tárgy lesz, ha nem lesznek furulyakészítők, akik ismerik a mozdulatokat, amivel el kell készíteni. – fogalmazott.

Ezért marad a régi módszerek mellett.