Táppénz nélkül tanít negyven éve Ildikó

– Rólam akarnak írni? Babonás vagyok, most lesz a vírustesztünk az iskolában, és ha elkiabáljuk a dolgot… – A négy évtized jelent valamit, ennyi kockázatot vállalni kell – biztattam.

Persze, hogy negatív az a fránya teszt, én pedig a megbeszélt időben becsengetek Horváth Lajosné Ildikóék maroshegyi lakásába. A meggyes pite illatát azonnal megérzem. – Előbb megkóstolja ezt a meggyes lábatlant, iszunk egy kávét, aztán beszélgethetünk! – fogad a ház asszonya. Lábatlan, így mondják szülőfalujában, Lajoskomáromban a pitére. A cukros paprikás csigának meg piros fönnálló a neve. Hamarjában szóba kerül mindez s még más egyéb. A déli végek, kedves tájak Fejérben, a közös ismerősök.

– Negyven éve gyerekek között telnek a napjaim, valamilyen módon immunissá válhattam a különféle betegségekre – tűnődik el Ildikó.

– Legalábbis szeretném ezt hinni. És lásd: negyven éve nem voltam táppénzen. Így alakult. Jól tudjuk: sokszor fejben dőlnek el a dolgok – valami lehet benne… Akaratos embernek mondanak.

Lajoskomáromi születésű, ott járt általánosba, a középiskolát Sárbogárdon, a tanítóképző főiskolát Kaposváron végezte. Szülőfalujában képesítés nélküli nevelőként kezdett dolgozni a diákotthonban, majd a diploma megszerzését követően Székesfehérváron, a palotavárosi iskolában tanított. Közben házasságot kötött, férje, Horváth Lajos szintén falubeli. Péter fiuk 1984-ben, Kinga lányuk 1987-ben született. Unokák is érkeztek: Julianna 2 éves, Panni Blanka 6 hetes!

A vidéki életet városira váltották, 1986-ban költöztek Fehérvárra. Férje révén, aki a Videoton ösztöndíjasa volt, a Palotavárosban kaptak lakást. Megtapasztalták a panellét nehézségeit, ismerősök, barátok nélkül, kisgyerekkel – bizony nem voltak könnyű évek.

– Katival ajtószomszédok voltunk a hetediken! Onnan ered a barátságunk, és első fehérvári munkahelyünk is közös volt: a Kelemen Béla úti Általános Iskola – mondja.

Közbevetve: Vámosné Dévai Katalin értesítette szerkesztőségünket, ő hívta fel a figyelmünket Ildikóra. Mint kiderült, nem is beszélte meg vele, meglepetésnek szánta. (Partizánakciónak – jegyzi meg mosolyogva beszélgetőtársam.) Katalin még azt is felvetette, lehetne akár valami városi díjat alapítani a „notórius” (megrögzött) egészséges embereket köszöntendő. Véleménye szerint: negyven év táppénz nélkül – nem semmi!

– A hőskorban a tanulói létszám az ezer főt is meghaladta az iskolában – folytatja a palotavárosi emlékezést Ildikó. – Egy-egy osztály külső helyszínekre került, az utolsó osztályomat például egy felhagyott felvonulási épületben tanítottam. Meg is írta annak idején a Fejér Megyei Hírlap: A nejlonkabátba zárt osztály. Ugyanis a nagy teret nejlonfóliával kellett tagolni, hogy hatékonyan ki tudjuk fűteni a helyiséget.

Telt-múlt az idő, pátkai és lovasberényi évek következtek, majd újra Fehérvár. Iskola a régi helyen, de már új névvel: István Király Általános Iskola, 2005-től 2015-ig.

– A pályánkat együtt kezdtük Katival, s most hogy közeleg a nyugdíj, együtt is fejezzük be. Hatodik éve már, hogy Szabadbattyánban, a Batthyány Lajos Általános Iskolában tanítunk. Büszkeséggel mondhatom: gyermekbarát iskola a miénk. Ismerjük a gyerekeket, figyelünk a tehetségfejlesztésre, a felzárkóztatásra. Együtt vagyunk a hétköznapokban és az iskolai ünnepeinken (bár most, pandémia idején mindez átértékelődött kicsit). A 2. b osztály, a tizenegy lány és a tizenkét fiú mind a mi gyermekünk!

Osztályfotók garmadáját bogarásszuk, feketék-fehérek és színesek – megannyi tanév képes dokumentumai, nemzedékek lenyomata.

Az albumban az idézet Kahlil Gibrantól való: „A jó tanító nem saját tudásának gyümölcseit osztja meg a tanítványaival, hanem megmutatja nekik, hogyan arassák le saját gondolataik gyümölcseit.” Teljesen a magáénak érzi a libanoni származású amerikai keresztény költő, filozófus, képzőművész szavait. Ez a hitvallás vezette egész életében, hivatása során. És jövő júniusban az utolsó becsengetés is elérkezik majd, de Ildikó erre még nem szeretne gondolni…