Lakótelepi Hófehér (novella) - Első rész

 Tizenegytől éjfélig rá emlékezett, amúgy pedig általában egész nap. Felidézte, hogy első találkozásukkor milyen bagatell apróságról kezdtek el beszélgetni. Így többek között, és utána is elsősorban, majd kizárólagosan, csak az életről. Éppen egy kiló kenyérért ugrott le akkor a boltba, de azután meglátta a túloldalon a lányt. Igen, éppen őt! Nagyon illetlennek tartotta egyébként, ha valaki az utcán próbál ismerkedni, ha nő után fütyül, szisszent, vagy beszól valami humorosnak vélt baromságot. 

– De ha odamégy, szemtől szembe vagy vele, és nem azt kérdezed meg tőle, hogy hány óra van, hanem csak annyit mondasz neki miután szépen köszöntél: – Bocsánat, most nagyon sietek, de valami arra késztetett, hogy idejöjjek. Az már egészen más – adott magának utólag is felmentést a fiú. – Majd udvariasan megnyugtatod a lányt, hogy ne ijedjen meg, a gyógyszerészed szerint ugyanis kockázataid és mellékhatásaid elhanyagolhatóak. A megnyugtatás oly annyira jól sikerült – idézi fel magában az ágyon nyújtózkodva – hogy órákat beszélgettetek a tízemeletesek előtt az emberáradat körbemosta járdaszigeten, amit ők lakatlan szigetnek éreztek pálmafákkal és cirógató napfénnyel. 

– Csak mi ketten, ő és én. És ekkor elfogadtad az ismeretlen tünemény javaslatát, hogy ezt talán egy tea vagy kávé mellett folytassuk. – Nem lesz ennek jó vége – morfondíroztál magadban, ha kezdettől fogva a lány dirigál. Milyen régen volt, mintha csak most lett volna! Együtt látták meg a hajnalcsillagot. Azután, – miután is? – révedezett vissza némi kábultsággal a fiú, a tavaszi szelek, melyek hoztak hideget is meleget is, elfújták őket egymástól. Távolságból rakott akadályokat kellett legyőzniük, ezt tudták mindketten. E vészterhes időben a fiú idősebb barátjának a társaságára vágyott, akit legtöbbször bejelentkezés nélkül keresett fel. Komolyabb kérdést soha nem tett fel neki, legfeljebb csak annyit – mit iszol, Öreg? Beszélt az kérdezés nélkül is, kivéve a csütörtököt. Csütörtökön halt meg ugyanis a felesége. Egyszer szegte csak meg a maga által felállított szabályt, mikor ágyban dohányzás közben elaludt az ötödik emeleti lakásában. Az égő szobából is csak egyszer ordította, hogy Tűz van! – de olyan hangerővel, hogy állítólag még az Alsóvárosban is tűzriadót rendeltek el, a szeizmográfok pedig orkán közeledését jelezték. 
Az Öreg abban az életszakaszban volt, amikor az ember fia már nem fut sem a siker, sem a nők után, legfeljebb csak a lejtős utcákon. Azok közül is csak azon, melynek a végében egy kis borozó vagy söröző inti magához bizalmasan a megfáradt vándort. Egy ilyen városszéli, rétre nyíló utca végében hallgattak és beszélgettek. Ha pohár nélkül kérték ki a rezesen csillogó pultnál az üveges sört vagy a hétdecis bort, akkor kevesebbet kellett fizetniük. Ők ketten mindig kevesebbet fizettek. A lementében hunyorgó és kissé kapatosan pislogó Napra, a tűzgyújtási tilalom ellenére már csak dacból is, még némi szőlővenyigét dobtak lazán, csuklóból. Így kölcsön vehettek még kétcigarettányi időt a nagyvonalú éjszakától, miközben értelmesen hallgattak tovább. Az idősebb enyhén félrehajtotta a fejét, mint aki régen elhajított, ósdi kacatnak nyilvánított emlékek gurulását hallgatja. Azután visszatért ebbe a panelrengeteg szorította és rét ölelte világba. 

– Az a lány, ugye? – kérdezett egy életbölcsességgel megajándékozott férfihez méltóan. Moccantak egyet. A borosüveget, mielőtt egyik a másikának továbbadta volna, génekbe égetett ősi mozdulattal meglöttyintették. Csurrant egy kevés belőle a földre is, de azt mindig a szomjan haltak lelki üdvéért tett felajánlásnak tekintették. Néha az idősebb férfi szív fölötti belső zsebéből előkerült egy kis lapos üvegben dédelgetett szilvapálinka. Az üveg lecsavarható teteje volt egyúttal a pohár is. Időnként magukhoz vettek belőle, pusztán az emberiség létét fenyegető vírusok kiirtását óhajtó nemes célzattal, esetleg még egy kupicával, hogy a jelen világ szennyesét is fertőtlenítsék. Egyszer csak a pálinka fogyasztása közben – Úr Isten, micsoda csapás – egy csepp a földre hullott. – Tudod – szólalt meg mögöttük az országútvén pultos, aki mélabús komolyságot erőltetett mindig az arcára – egyszer az én vigaszt adó pálinkámból is egy kevés lecsöppent ide. Erre járt éppen az egér, no nem az, aki a hálócsapdába esett oroszlán kötelét elrágta, de egy alomból való volt véle az bizonyos, mert amint megérezte a finom pálinka illatát, rögtön fel is nyalta. Azután két lábra állt pont itt a pult előtt, mellső lábacskáit a derekán nyugtatta, fejét körülhordozta és hangosat kiáltott: – Hol vagy macska…? Megmondom az őszintét, én ugyan nem láttam, mert éppen bort fejtettem, de így mesélte egyik törzsvendégem, a táltos öreg. Tudjátok az, aki hat ujjal született egy olyan éjszakán – és itt a kocsmáros keresztet vetett – melyet nappali világossággal árasztott el a lidércfény. 

A táltosnak hívott kortalan férfit mindannyian ismerték, ki merészelt volna kételkedni az ő szavában, akinek a nagyapja még ott térdepelt imára kulcsolt kézzel a vasúti töltés oldalán, könnyes szemekkel várva a Kossuth Apánk hamvait hazaszállító gőzösre. A táltost megidézve, mindhárman egyszerre áhítattal és reményekkel megajándékozva emlékeztek a Csalhatatlannak azon jövendölésére is, miszerint „Elindultak már a honi seregek a Galaktika középpontjából, megsegítésünkre.” A sokat látott férfiak arcvonásai ellágyultak most, hogy az igazságosztó jövő felől már megérdemelt biztonságban érezhették magukat, de megszelídült ábrázatukat azonnal cigarettafüstbe burkolózva elrejtették. Nem való errefelé érzelgősnek, gyengének mutatkozni, ott ahol már százhúsz forintért is öltek embert. Haj, nagy pénz volt az valamikor! Harminc, negyven fröccsöt is meg lehetett abból inni. Jól megfontolta az Öreg. Záróra előtt félcigarettányi idővel adta a tanácsot az ifjúnak. – Ha szereted, vedd el! 
*** 
A két ifjú ugyan távol volt egymástól, de a blúz is és az ing is hófehér maradt. A fecskék már költözni, ők pedig találkozni készülődtek. A lány vele született természetét meghazudtoló módon most sokat adott a külsejére. Mindent megtett, hogy vonzó legyen. Igen, neki akart nagyon szép lenni. Így is az, de hát a külvilág. – Most az egyszer tekintettel leszek rájuk is. Tehát, haj-, bőr- és körömápolás. Rúzs, fülbevaló, nyaklánc, természetesen fitnesztorna, ja és az alsó ruházat. Alsónemű – kell az egyáltalán? – incselkedett magával. Nem hagyható ki a lehetőségek közül, magyarázta nem is magának, hanem inkább valami képzelt közönségnek, akik lehettek a lányukért aggódó szülők vagy titokban irigykedő barátnők. Mintha legalábbis valakinek szám­adással tartozna, kinek, hol és milyen körülmények között mondjon nemet vagy igent. Ha lehet, akkor inkább, az igen. Persze a nem is lehet majdnem olyan, mint az igen, ha mosoly kíséretében, kellő nyitottsággal mondják, hogy a visszautasítottban ne csak pislákoljon, hanem lobogó lánggal éghessen tovább a remény. Zabolázatlan gondolatai közben, mint oly sokszor, most is eszébe jutott a rétesillatú nagyanyja. Nagyi inkább volt pótolhatatlan barátnő, aki békebeli tapintattal oktatta unokáját, „mit illik és mit nem illik cselekednie a serdültebb leányifjúságnak”. 

A következő számot vasárnap (11.20.) olvashatják oldalunkon!