Erőss Zsolt özvegye, Sterczer Hilda volt a Hiemer-ház vendége

Erőss Zsolt özvegye, az egykori székesfehérvári gimnazista, Sterczer Hilda minap a Hiemer-házban volt rendezvény vendége.

– Milyen érzésekkel idézte fel a múltat?

– Nagyon érdekes ez nekem, mert felemásak az érzelmeim minden alkalommal, amikor Székesfehérvárra jövök. Szüleim pátkaiak, a Tóparti Gimnáziumba jártam, de rossz emlékűek azok az évek az életemben, mert soha annyira magányosnak, megalázottnak, elszigeteltnek nem éreztem magam, mint akkoriban. Még Zsolt halála után sem. Nagyon érdekes volt úgy visszatérni a városba, hogy én tartok előadást, nem pedig én hallgatok másokat. Úgy végigmenni az utcán, hogy nem porszemnek érzem magam, hanem végre magabiztos vagyok, és van mit mondanom az embereknek, akik kíváncsiak rám. Roppant izgalmas időutazás volt, hogy láttam magam 18 évesen, és láttam magam most, ahogy járom az utcákat, s egymás mellé került a két idősík.

– Mi volt a legfontosabb üzenete?

– Nemcsak a hívőkhöz akartam szólni, hanem azokhoz is, akik még keresik Istent. Arról beszéltem, hogy Isten határtalan, és mellettünk van a legnagyobb bajban, hogy vele túl lehet élni a legnagyobb fájdalmat is. Isten képes arra, hogy az apró, összetört cserepekből egy olyan mozaikot rakjon ki, amely még jobb is lehet, mint az eredeti.

– Miként dolgozta fel magában Zsolt elvesztését?

– Ő nekem mindig a férjem lesz. Mi sosem váltunk el, nem szerettem ki belőle soha, és úgy látom őt, mint mindig azelőtt. Minden, ami előtte történt velem, azért volt, hogy vele találkozzam, s minden, ami együtt történt velünk, olyan hatással volt rám, hogy az egész további életemet meghatározza. Egy nő életében nagyon fontos, hogy férjhez menjen és gyerekeket szüljön, s én ezt vele éltem át. De az sem történik meg gyakran, hogy nyolcezres hegyet másszon meg valaki a férjével. Zsolttal jártam Afrikában, ahol megmásztuk a Kilimandzsárót, jártunk Pakisztánban, Nepálban… Nagyszerű érzés volt, amikor azt mondta nekem, menjek vele a hegyekbe. Tudták rólam, hogy jó és ügyes sziklamászó vagyok, de Zsolttal kellett találkoznom ahhoz, hogy egy nyolcezres csúcsot meghódítsak.

– Hegymászóként tudta, hogy bajban van ő és a társa?

– Volt az egész történetnek egy reménykedés fázisa. Éreztem, hogy nagyon necces lesz, tudtam, pengeélen táncolnak élet és halál között, és csoda kell ahhoz, hogy épségben leérjenek. Csoda, de minimum isteni gondviselés. Tudtam, hogy Istenre van szükség ahhoz, hogy túléljék, mert csak Ő a mindenható, csak neki van meg a végtelen ereje.

– Kifutottak az időből, ezért tudta, hogy veszélyben az életük?

– A csúcs meghódításához szükséges időnek a fele kell ahhoz, hogy biztonságban leérjél. Emlékszem, amikor jöttem lefelé a 8463 méteres Makaluról, a világ ötödik legmagasabb hegyéről, madarakat láttam mindenfelé, pedig nem voltak ott madarak.

– Miért nem hallottam soha a Makaluról?

– Talán azért, mert kevesen próbálkoznak vele. Nagyon nehéz megmászni, csak az kísérli meg, aki mind a tizennégy nagy hegyet meg akarja hódítani. A Kancsendzöngát sem ismerték, amíg Zsolt meg nem halt rajta.

– Aztán mégsem történt meg a csoda. Mit érzett?

– A sokk volt az első. Aztán arra gondoltam, túl kell élnem. Amikor fent vagyunk a hegyen, a csúcs megmászása után az a legfontosabb, hogy túl kell élni a visszatérést. Ugyanezt éreztem, hogy túl kell élnem, nem tudom, hogyan, de meg kell tennem.

– Nem fájdalmas feltépni a sebeket?

– Olyan szempontból könnyebbség, hogy miután újra és újra végiggondolom a történteket, feldolgozom magamban, és így érthetővé, tanulságossá teszem azt mások számára is. A halála évfordulója, a május 21. környéke azonban mindig nagyon nehéz. Amikor virágzik az akác. Akkor vagyok megborulva, ha meglátom az akácon a virágokat. Akkor jönnek elő az emlékek, és minden újra fáj, újra átélem az elvesztését.

– Riportkönyv készül a történetéből, Révész Szilvia kérdezi majd az oldalakon. Mi a célja a munkával?

– Rám mindig nagy hatással vannak a jó könyvek, áldásként élem meg őket. Szeretnék reményt adni azoknak, akik életük nehéz szakaszában vannak, azoknak, akiket sújt a gyász. Arról szeretnék meggyőzően szólni, hogy miként kell túlélni akkor is, ha ez lehetetlennek tűnik.