Jubileumi tárlat és búcsú

A neves fehérvári alkotók körül hajdanán kialakult egy csoportosulás azokból a fiatalokból, aki szerettek volna komolyabban rajzolni, festeni. Munkájukról a művészek véleményét kérték: eljártak hozzájuk beszélgetni a kollektív műterembe. Így merült fel hatvan éve (!) az igény egy efféle kör indulására. Először Áron Nagy Lajos vezette a csoportot, majd Ballagó Imre vette át tőle a stafétabotot.

- Én évekig Imre bácsihoz jártam. Neki köszönhetem, hogy magam is festő lettem - mesélte Szentes Ottokár. - De persze, rajtam kívül még sok mai fehérvári alkotó is ott tanult: Pinke Miklós, Végvári Beatrix, Acsa Szűcs Imre és mások... Amikor Imre bácsi már nem vállalta a Derkovits kör vezetését, éppen hazatért Hollandiából a műkedvelő Bujdosó Dénes, aki tűzoltó volt, de szeretett festeni: ő vállalta át a Megyei Művelődési Központban működő kör irányítását. Ekkorra már nem a fiatalok, hanem a megállapodott felnőttek alkották a csoportot.

Szentes Ottokár nem akarta felforgatni a világukat, többen mégis eljutottak az absztrakt festészetig is. A fotón a Derkovits kör leköszönő vezetője Mohai Tiborné (Néri) képe előtt áll <br> Fotó: Koppán Viktor

Szentes Ottokár 2000-ben vette át a kört, ahol nagyon helyes idős urakkal és - főleg - örökifjú hölgyekkel találkozott. Ennek az az oka, hogy az évek során átalakult az oktatás egésze is: így a fiatalok mára már több művészeti középiskola közül is választhatnak, míg korábban - Ballagó Imre idejében - szinte csakis efféle szakkörökben képezhették magukat, akik képzőművészeti pályára készültek.

A Derkovits ezért afféle hobbikör lett, idősebbek számára. Ám a műkedvelők nem csak azért járnak oda, hogy örömüket leljék a festésben, hanem mert szeretnének fejlődni is. Szentes Ottokárt arról faggatom, neki, a tanáruknak mi jelenti a sikerélményt:

- Az, ha nem csak a hatvanas hölgyek, hanem a nyolcvanas nénik is eljönnek velünk az alkotótáborba, elmélyülnek a festésben, társasági életet élnek, kirándulnak. Mert egy jó hobbi karban tart, örömet ad, segít aktív életet élni. Nagyon élvezték a móri táborozást: én korrigáltam a képeiket és még főztem is nekik - mondja Ottokár. Hozzáteszi: akad olyan asszony a körben, akin látszik, hogy - ha sorsa másként alakul, és nem szegénységben nő fel, lett volna módja képezni magát - akár művész válhatott volna belőle. De van a tanítványok között olyan is, akit sok tragédia ért, és a művészet, a festés, a képalkotás afféle terápia is számára.

Szentes Ottokár azt mondja, ő nem akarja fölforgatni a világképüket, nem az a dolga. Mégis, nagyon büszke arra, hogy több tanítványa eljutott a virágcsendéletektől az absztrakt festészetig... Van közöttük kifejezett őstehetség, mint például Deák Kati, aki a körben azonnal ráérzett a faktúrákra, színekre... De Szentes Ottokár kiemelkedőnek ítéli Vollein Mária, Mohai Tiborné (Néri), Hullán Júlia és Horváth Teri műveit. És egészen érdekesek Forró Margit képei: őt kifejezetten a naiv művészek közé sorolja Ottokár, mert olyan őszinteséggel fest meg egy pipacsos mezőt is, hogy az felülírja még a téma közhelyességét is.

A 60. évforduló egyúttal búcsú is: Ottokár megválik a körtől. Az idejébe ez már nem fér bele: ott az iskolai tanítás, a festés, és szeretne többet lenni az unokákkal is. Reménykedünk, lesz aki átveszi a stafétabotot - és a hobbifestők sem maradnak árván .