A forradalmak éve és a másik nemzedék

Kísért a múlt

  A történelem folyamán volt rá néhányszor példa, hogy egy egész régiót megcsapott a változás szele, bár ezek a nagy pillanatok ritkák. Ilyen volt az 1848-as "népek tavasza", az 1968-as baloldali tiltakozáshullám, amely végigsöpört Mexikóvároson, Párizson és New Yorkon, valamint az 1989-es kelet-európai rendszerváltás is.

 Mindegyiknek megvolt a maga jellegzetessége: 1848-ban a liberalizmus intézett támadást a "trón és oltár szövetsége" ellen, 1968 a kapitalista társadalmak megreformálásáról szólt, míg 1989 a kommunizmus bukását jelentette. Persze a közös homlokzat mögött különféle társadalmak rejtőztek, s mindegyik sajátos módon élte meg az eseményeket.

Az 1989-es változások komoly következményekkel jártak a világra nézve, hiszen - Francis Fukuyama szavaival élve - "véget ért a történelem", felborult a globális hatalmi egyensúly, valamint összeomlott a résztvevők által oly jól ismert, s kissé már meg is szokott bipoláris nemzetközi rendszer. 1848-nak kisebb hatása volt, de szellemi táptalajt jelentett a későbbi átalakulások számára, míg 1968 legjobb esetben is csak a politikai paletta színesítésére, valamint az új baloldal erejének demonstrálására volt jó.

 George Friedman, a Stratfor geopolitikai elemző cég alapítója szerint a jelenlegi közel-keleti felkelések leginkább 1848-cal állíthatók párhuzamba. Friedman úgy véli, nem valószínű, hogy tömeges rendszerváltás lesz, de a felkelések egy hosszabb távú folyamat alapjául szolgálhatnak.

Koldusok és királyfik

Sokakban felmerült a kérdés: vajon mi az, ami összeköti a távoli Tunéziát és Jement, vagy az Egyesült Államok megbízható szövetségesének számító Egyiptomot és az utóbbi években viszonylagosan konszolidálódott nemzetközi kapcsolatai ellenére még mindig megosztónak tartott Líbiát?

Első ránézésre a földrajzi helyzet. Azután ha górcső alá vesszük a közel-keleti és észak-afrikai társadalmakat, rájövünk, hogy sok más is. A térségben elnyomással vagy megvesztegetéssel próbálták elfojtani az állampolgárok szélesebb politikai és gazdasági jogok iránti igényét. Egyiptomban Anvar Szadat elnök meggyilkolása óta (1981) szükségállapot van érvényben, amely harmincéves kormányzása során mindig kapóra jött Hoszni Mubaraknak, ha le akart számolni a hatalmát megkérdőjelezőkkel. Líbiában a Ronald Reagan néhai amerikai elnök által "a Közel-Kelet veszett kutyájaként" jellemzett Kadhafi lelkiismeret-furdalás nélkül taposta el az elégedetlenkedőket - s ez ma sincs másképp. A Perzsa-öböl menti országok vezetői az olajár-robbanás óta kicsit jobb helyzetben vannak, hiszen a petrodollárokkal hosszú, nyugodt uralmat vásárolhatnak maguknak, s úgy vélték: esetleg csak utódaiknak kell szembesülniük a politikai-gazdasági reformok elkerülhetetlenségével. Kuvait és Bahrein is mézesmadzaggal próbál véget vetni a tüntetéseknek: előbbi 3000, utóbbi 2700 dolláros bónuszt ígért idén állampolgárainak - mutatott rá Fareed Zakaria, a Time című amerikai hetilap szerkesztője. A síita Bahrein ugyanakkor kicsit különlegesebb helyzetben van szomszédjainál, hiszen egy szunnita uralkodócsalád irányítja, amely minden erejével arra törekszik, hogy külföldi vendégmunkásokkal megváltoztassa a kis ország vallási arányait, s ez erőteljesebb tiltakozást szül.

A következő közös pont az, hogy a lázongó országokat hatalmukhoz ragaszkodó, rugalmatlan, idősödő vezetők irányítják, akiknek többsége 1950-70 között váltotta fel a nyugati gyarmatosítókat vagy az őket kiszolgáló monarchiákat. Ezek a politikusok azóta megszilárdították hatalmukat, s ma már csak nehezen lehet őket eltávolítani. Nem elég, hogy arra használták fel kiváltságos helyzetüket, hogy szemtelenül megszedjék magukat, sokan még a "trónt" is továbbörökítenék. Kadhafi élettörténete tökéletesen jellemzi ezt a kérdéskört: a politikus szovjetbarát forradalmárként vértelen puccsal döntötte meg Idrisz király hatalmát 1969-ben, de az egykor tömegeket megmozgató karizmatikus vezető mára már csak halvány árnyéka önmagának. A 68 éves líbiai diktátor úgy beleszokott a kormányzásba, mint Napóleon, s hatalmának átörökítésére vonatkozó terve is hasonló volt a "kis kápláréhoz". Állítólag Hoszni Mubarak eddigi egyiptomi elnök is fiára, Gamalra akarta hagyni tisztségét, amit a tüntetők nem néztek jó szemmel. Ali Abdullah Szaleh jemeni államfő tanult "kollégája" hibájából, s jó előre megígérte, hogy 2013-ban, jelenlegi mandátumának lejárta után nem indul az elnökválasztáson, és fiára sem próbálja átörökíteni hatalmát.

Küzdj, és bízva bízzál

Emellett az új információs technológiákat céljaik szolgálatába állító, egységesen fellépő fiatalok szerepére is érdemes rávilágítani. "Legyenek Tuniszban, Kairóban vagy el-Manámában, az arab fiatalok egy hullámhosszon vannak" - mondta a 30 éves Alaa Sehabi, aki közgazdaságtant tanít egy bahreini oktatási intézményben.

A térség népességének átlagosan 60 százaléka fiatalabb 30 évesnél, s 25 százalékos körükben a munkanélküliség: ez a nemzedék volt az, amely kiemelten fontos szerepet játszott Tunézia és Egyiptom utcáin. Az ASDA'A Burson-Marsteller PR-ügynökség kilenc közel-keleti ország fiataljainak megkérdezésével készült legfrissebb közvélemény-kutatása szerint ennek az arab ifjúságnak az a leghőbb vágya, hogy demokratikus országban élhessen. "A tiltakozók legelőször is azt akarják, hogy állampolgárként, és ne alattvalóként kezeljék őket" - írta Zakaria. Persze a gazdasági problémák hatékony kezelése sem kevésbé fontos, ahogy arra a rezsim távozásán kívül munkahelyeket és árcsökkenést követelő megmozdulások rámutattak.

A fiatalság célja egyértelműen kiderült a tüntetések során, de arra már senki sem tud választ adni, hogy honnan került elő ilyen hirtelen ez a hangját és erejét megtalált nemzedék, amely otthonosan mozog a YouTube, a Facebook és a Twitter világában, s miért éppen most döntött úgy, hogy fellép a világ nagy színpadán. Tavaly még senki sem tartotta különösebben fontosnak a politikailag érdektelen közel-keleti fiatalokat, de ma már az egész világ szeme rajtuk függ, és csodálattal adóznak nekik azok is, akik korábban nem hittek bennük.

 "Ezek a fiatal emberek többet tettek néhány hét alatt, mint szüleik 30 év alatt" - mondta Hasszan Nafaa, a kairói egyetem politikatudománnyal foglalkozó oktatója. "Ha valaki néhány évvel ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy a diákjaim lesznek a demokratikus változás motorjai, kinevetem"- vallotta be. Az eddig csak "elveszett nemzedékként" emlegetett fiatalokról Nafaa ma "a csoda nemzedékeként" beszél.

Azt már csak remélni lehet, hogy ez a másik nemzedék többé nem fogja - szüleihez hasonlóan - tűrni az elnyomást, és az iszlamizmus szirénhangjainak sem enged.