Posa és Virág elvtárs

Cserhalmi Györgytől azt is megtudtuk, hogy színpadon még nem játszott Fehérváron (Fotó: Nagy Norbert)

A Kossuth- és Balázs Béladíjas, Érdemes művész bő két évvel ezelőtt dolgozott Székesfehérváron Makk Károly Így ahogy vagytok című filmjében, amelynek néhány jelenetét a városban és a környéken forgatták. A ma esti premieren Friedrich Schiller tragédiájában, a Don Carlosban láthatják a nézők. Az egyik próba után beszélgettünk.

– A Don Carlosban Posa márkit alakítja, aki elég nagy felfordulást okoz. Milyen figura, karakter ő valójában?

– Valamiféle előfutár, valamiféle korszakváltás korai figurája. Megpróbál saját törvényeket, hogy úgy mondjam, öntörvényeket csinálni. Magányos harcos, kicsit kalandor, kicsit pozőr is, de feltétlenül jószándékú, már a saját elvei szerint. Politikai kalandornak is tekinthetjük, megjegyzem, egykor ez nem volt olyan negatív megítélésű figura, mint ma. A politikát nézi ki magának, mint felfedezendő területet, és ott elég nagy dúlást tud végezni. Mindenkit felültet, a cél szentesíti az eszközt elv jegyében. Rátalál az emberek gyenge pontjaira, azokat fonja- szövi, csinál belőlük hálót. Időnként a saját eszén is túljár.

– Mégiscsak Schiller-darabról beszélünk. Nehéz, megerőltető a szerep?

– Nem mondanám, más kérdés, hogy már régóta próbálunk délelőttönként, és azért Budapesten is dolgozunk, esténként bezuhan ott is egy-egy színházi előadás.

– Például a Thália Színházban, ahol A tanúban Virág elvtársat alakítja. Hogyan sikerült a színházi adaptáció?

– Hamvai Kornél nagyon jó szövegkönyvet írt, kiválóan ért hozzá, hogyan kell verbálisan elbánni a helyzetekkel, sziporkázó és szellemes. Bacsó Péter filmjét etalonként szokták felhozni, óhatatlanul felemlegetik. Én azonban óvnék mindenkit, hogy hasonlítgasson, mert színház és film között óriási a különbség, egészen más eszközöket használnak. A film 25 oldalas Bacsó- Szász novella alapján készült, mi pedig egy 70 oldalas színdarabot játszunk, amelyben magként szerepel az összes Bacsó-Szász mondat, de jóval bővebb annál. Az egykori karaktereket sem érdemes keresni, felemlegetni, hiszen egészen mások vagyunk, nem törekedhetünk szolgai munkára, másolásra.

– Rengeteg filmben játszott itthon, de külföldön is. Hogyan látja a magyar filmgyártás mai helyzetét?

– Az új rendszer, amit most próbálnak bevezetni, kisbaba korban van, cumizik. Majd meglátjuk, mi lesz belőle. Azért nem akarok a dolgok elébe vágni, mert a lányom filmrendező, és nem akarom, hogy az apja miatt szenvedjen. Azt gondolom, hogy az egykori stúdió rendszer nagyon jól működött. Aztán átalakult, szétlopkodták a filmgyárat, elhordták ide-oda, majd nagyon-nagyon lassan és nehézkesen kialakult egyfajta újabb rendszer, amelynek azért voltak, vannak hihetetlen eredményei. Szinte egy egész nemzedék lett hirtelen világhírű. Azt viszont reménytelen vállalkozásnak tartom, hogy amerikai filmutánzatokat csináljunk, próbálva betörni a piacra.

– Nagyon rövid ideig volt a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Miért lépett be és ki?

– Mondhatni 24 óráig. Felkértek, előbb telefonon, majd levélben, 4-5, számomra fontos személy aláírásával. Az én bajom az elnök úr (Fekete György, a szerk.) kijelentéseivel volt, de azt is valahogy le lehetett volna nyelni, hiszen érkeztek rájuk karakteres, pontos, jó válaszok a társadalom különböző kulturális szegmenseiből. Azt viszont nem tudtam elviselni, hogy a jövőt kivezetik, ahelyett, hogy leültetnék, helyet adnának neki és meghallgatnák. A jövőnek nem lehet ajtót mutatni. Az utolsó csepp a pohárban tehát az volt, amikor a fiatal művészeket kitessékelték arról a bizonyos gyűlésről.

– A Nemzeti Színház idén leköszönő igazgatója, Alföldi Róbert korábban nem hívta?

– Nem, de dolgoztunk együtt, az Oresztészben. Ha a kérdés arra a cirkuszra is vonatkozik, ami vezetőváltás címén történt, azt mondom, hogy a politika megint szabadulni akart a felelősség alól. A történetben szerintem egy érvényes ember volt, Törőcsik Mari, a többiek pedig nem tudom milyen hihetetlen szakmai jogosítványokkal bírnak ahhoz, hogy meg tudják ítélni, ki való a Nemzeti élére. Alföldi öt év alatt olyan ütőképes csapatot alakított ki, hogy le a kalappal. Közönsége van. Vidnyánszky Attila ugyanezt megcsinálta egy kisebb városban, Debrecenben. Nehéz a kérdés, mindkettő színházcsináló ember. Nem lett volna szabad így megalázni őket. S ez nem kultúrpolitika, hanem politikai kultúra kérdése.