Olyanok vagyunk, mint bárki más

A megyeszékhelyen, a Piac téren májusban avatták fel a vakok és gyengén látók számára hasznos várostérképet, ott találkoztam Lebcelter Zoltánnal és feleségével, Lebcelterné Veiland Orsolyával. Mindketten vakok, de már a beszélgetés elején kijelentették: nem hiszik, hogy sokkal nagyobb nehézségeik lennének, mint a többi embernek. Igaz, azt nem tudják, hogyan él egy átlagos, látó ember, mert ahogy mondják, amit nem tapasztaltak meg, az nem is hiányozhat nekik. Kiderült: két gyereket nevelnek, náluk is ehhez alkalmazkodik a napi rutin: a kicsiket kell iskolába, óvodába vinni, majd onnan hazahozni, tanulni, játszani velük. A hétköznapok számukra is épp olyanok, mint bárki másnak, legfeljebb olykor több feladattal járnak. A gyerekek beleszülettek egy helyzetbe, tudják, hogy figyelniük kell a szüleikre: ezt szokták meg. A 6 éves Nóri és a 14 éves Orsi lányuk rengeteget segít.

- De egyik lányunk sem azért jött a világra, hogy bennünket tehermentesítsen! - tette hozzá Zoltán.

A világ híreiről, a mindennapok eseményeiről főként a közszolgálati rádiót hallgatva értesülnek. Sajnálják, hogy a fehérvári internetes újságokat nem tudják olvasni, mert a számítógépes szövegolvasójuk nem megfelelő ehhez. Elfogadják, a nem túl nagy létszámú Braille-olvasók kedvéért túlzás lenne ilyen módon is lapokat készíteni.

Zoltán és Orsolya szinte soha nem engedik el egymás kezét
Fotó: Molnár Artúr

- Székesfehérváron akad egy vak lány, aki sikeresen öttusázik, remélem, azzal, hogy ő is hírnevet szerez, rá-irányítja a problémákra a figyelmet - mondta Zoli.

- A fogyatékosságunk másodlagos. Mi éppen olyanok vagyunk, mint a legtöbb ember. Szeretjük egymást, de mi is tudunk veszekedni, éppen úgy, mint bármelyik házaspár. A házimunkát megosztjuk, nekem és Zolinak is megvannak az elvégzendő feladataink otthon - jelentette ki Orsolya.

S hogy mi jelenti számukra a legfőbb szórakozást? Zoli szeret és tud zongorázni, örömmel mesélte, nagy élményt jelentett számára, amikor néhány hónapja találkozhatott a Kossuth-díjas Bogányi Gergely zongoraművésszel, beszélgethetett vele, és kipróbálhatta a Bogányi által tervezett koncertzongorát. Amúgy Zoltán főleg a dzsesszért rajong és megfertőzte a műfaj szeretetével Orsit is. Legutóbb Agárdon, a Horgász tanyánál, a Velencei-tó partján üldögélve a Skorpió és az Omega koncertjét hallgatták.

- Ami a könyveket illeti, mindenevő vagyok - mondta a saját hobbijáról Orsolya. - Jobban szeretem a Braille-írást böngészni, mint a beszélő képernyőolvasóra támaszkodni. Az pedig külön öröm, amikor a kisebbik gyerekemnek esténként mesét olvashatok.

Zolit és Orsolyát a legfontosabb céljaikról is kérdeztem:

- Szeretnénk a gyerekeinket tisztességgel felnevelni. Ez nem csupán hangzatos szöveg, én tényleg azt szeretném, ha valamire jutnának az életben - így Zoli. Orsolya hozzátette: - Ez mindennél fontosabb. Szerencsére olyan munkám van, amiben örömömet találom: gyógypedagógusként dolgozom a felnőtt látássérültekkel. Remélem, jó sokáig dolgozhatok még.

- És Orsinak még egy fontos feladata van: minél több látássérült embert megtanítani hozzánk hasonlóan boldogulni - tette hozzá Zoltán.