A Horváth család a kilakoltatás szélén volt

A Köfém lakótelepen vagyunk, egy tömbház előtt, itt laknak Horváthék, fenn a hetediken. Bár váratlanul érkezünk, a húszéves Nikoletta mosollyal az arcán nyit ajtót, és azonnal beinvitál minket. Sajnos a szülők és izomsorvadástól szenvedő testvére, Tomi nincs itthon, ennek ellenére ő szívesen mesél. Hét hónapos kisfiával a karjában kezd neki a történetnek, ami – úgy néz ki – drámából „vígjátékká" kerekedik.

A Horváth család – előreláthatóan – már jövő héten átköltözik egy seregélyesi ingatlanba. Fotó: Koppán Viktor

– Három éve lakunk ebben az önkormányzati lakásban és ez alatt az idő alatt a tartozásaink csak gyarapodtak. A lakás, a rezsi, a testvérem gyógyszerei és az ellátása, mindezt egyetlen fizetésből, egyszerűen nem jöttünk ki – meséli a lány, aki tanul, míg az édesanyja otthon van a picivel és természetesen Tomival, aki jelenleg az izomsorvadás utolsó stádiumában éli napjait. Nem tud sem ülni, sem járni, enni is csak nagyon nehezen, éppen ezért folyamatos felügyeletre, ápolásra szorul. (Folytatás a 3.oldalon Tiszta lappal... címmel.)

A családhoz múlt hét csütörtökön mentek ki a végrehajtók, szólni: november 3-án kilakoltatják őket.

– Váratlanul ért minket a dolog, hiszen előtte nem jött levél. Próbáltunk sürgősen albérletet keresni, de mindenhol kauciót kértek, vagy úgy gondolták, hogy hatan túl sokan vagyunk – mondja el a lány, aki azt is hozzáteszi: tény és való, hogy az előző szerződésük lejárt és nem újították meg. Nem gondolták, hogy ennyi tartozás – közel négyszázezer forint – mellett kapnának még esélyt.

A problémáról aztán egy közeli barát szólt a médiának és a Horváth család kilátástalan helyzete, a közeli kilakoltatás híre eljutott az otthonokba. Megsegítésükre Pécset alakult egy Facebook csoport, ahol adományokat próbáltak gyűjteni a család részére, majd a fővárosban is egy újabb, amibe Cser-Palkovics András polgármestert is meghívták és közvetlenül megkeresték a problémával.

– A polgármester akkor igéretett tett nekünk, hogy elhalasztják a kilakoltatást, de azért féltünk még ma is, hogy kijönnek. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha elviszik a kisfiamat, és Tomit. Nem hiszem, hogy túlélte volna egy intézetben, nélkülünk – vélekedik Nikolett.

A helyzet ráadásul súlyosbodni látszott. Mihállyal, a családfővel ugyanis közölték: elbocsátják a munkahelyéről. Egymás után jöttek a rossz, majd a jó hírek.

Az érzelmi hullámvasútról aztán tegnap – úgy néz ki – talán végleg leszállhattak. Egy férfi látogatta meg őket hétfő reggel és egy jelentős összeget adományozott. Ezt állítólag négyen gyűjtöttek össze. A család végül úgy határozott, hogy ebből a pénzből fognak elköltözni.

– Vannak többen, akik támadtak minket. Sokan a közvetlen környezetünkből, kivételezésre, engedményekre hivatkozva. Részben ezért is döntöttünk úgy, hogy elmegyünk – meséli Niki, közben a család többi tagja is megérkezik. Két örömhírt is hoztak rögtön: Mihály végül megtarthatja állását és végre megvan a hely is, ahová költöznek.

– Egy kicsit szűkösebben leszünk, de nem baj, legalább kaptunk még egy esélyt – újságolja a családfő, miközben Tomit vetkőztetik.

Meglátszik rajtuk, hogy nehéz napokon vannak túl, de azért mosolyognak. A megkönnyebbüléstől, a hálától, attól, hogy gyermekeik körében, unokájukkal érhették meg a hétfő délutánt. Mint mondják, ennél többet nem is kívánhattak maguknak.

SZERINTEM

Mindenki életében vannak mélypontok. A Horváth családéban bizonyára ez volt az egyik. De erről nem a végrehajtó, a gyám- vagy a kormányhivatalt tehet. Nem hibáztathatjuk őket a kialakult helyzetért. Ez maga az élet, és persze saját döntések következménye is. Segíteni, támogatni őket kutyakötelességünk volt, de ujjal mutogatni és bűnbakot keresni nem érdemes.

Sebestyén Lilla