Maracskó Tibor nagyon büszke arra, hogy székesfehérvári

– Székesfehérvár és Maracskó Tibor neve, személye örökké elválaszthatatlan. Ön is így gondolja?

– Természetesen, hiszen itt születtem, itt kezdődött el a sportolói pályafutásom, és nagyon sokszor vissza is tértem ide. Én mindig hangoztatom, hogy fehérvári vagyok, itt kezdtem el a pályafutásomat, és erre nagyon büszke vagyok. A tanáraimra, akik tanítottak, azokra, akik nagyon sokat segítettek, amikor a tojáshéjj még a fenekemen volt. De úgy érzem, hogy adtam is ezért mindenkinek, a városnak. Amíg a szüleim éltek, addig nagyon szoros volt a kötelék a városhoz, most már csak a nővérem és a családja él Fehérváron, de így is nagyon sokszor jövök, és figyelem, miként szépül a város. Látom és olvasom a híreket, a sportág itteni eredményeit. Itt kell megjegyeznem, hogy szeretem a futballt, hiszen mint minden gyerek, én is ezzel kezdtem, így figyelem a Vidit. Amit nagyon sajnálok, hogy az általános iskolában, majd két évig a Vasvári Gimnáziumban, az egykori osztálytársaim közül senkivel sem tudok találkozni. Most, hogy az ember már idősödik, egyre szentimentálisabb lesz, és szeret visszamenni a gyökereihez. Ezért is nagy fájdalmam, hogy ezekkel a régi srácokkal nem tudok találkozni.

Maracskó Tibor ha csak teheti, nagy örömmel jön haza szülővárosába (Fotó: Nagy Norbert)

– És a régi haverok a grundról?

– Szorosabb kapcsolatunk igazán akkor volt, amikor még versenyeztünk, akkor is inkább a Kű Lajossal, mert vele egyszerre kerültünk Budapestre. Ő a Fradiba, én Csepelre, és eléggé párhuzamosan zajlott az életünk. Szoros volt a kapcsolatunk, majd amikor elment külföldre, csak levélben, egyszer-kétszer telefonon beszéltünk. Amikor hazatért, azóta megint szoros a kapcsolatunk. Ő bábáskodik az Aranycsapat Alapítványnál, ahol én is nagyon jóban vagyok Buzánszky Jenővel és Grosics Gyulával. Sokszor találkozunk, járjuk a különböző rendezvényeket.

– Menjünk vissza a kályhához. Focistaként kezdte, aztán sportágat váltott.

– Ez úgy történt, hogy meg akartam tanulni úszni, olyan tizenegy-tizenkét éves koromban. Elmentem, beszöktem hátul a strandra. Akkor Gundrum Józsi bácsi volt az úszómester, s azt lestem, ahogy tanítja a gyerekeket. Bementem a kisvízbe, próbálgattam úszni, s egy-két nap múlva átúsztam keresztbe a medencét. Ettől teljesen belelkesedtem. Jött az ősz, az iskolai testnevelő tanárom tartott úszó edzést a fedett uszodában a gyerekeknek. Volt egy nagyon kedves osztálytársam, egy nagyon helyes kislány, a Kati, aki járt úszni, és nekem marhára tetszett. Arra gondoltam, hogy miután tőlünk nem messze lakott, majd elmegyünk együtt úszni, utána este haza kísérhetem. Végül is így kerültem le az uszodába. Aztán az öltözőben találkoztam a Rózsa Ákossal, a Pávay Árpival, a Johanekkel, a Bodri Pistivel és Péterrel. Ezek a srácok beszélgettek az öltözőben, s nekem nagyon megtetszett, hogy mennek úszni, futni, és vívóedzésre, amiről azt sem tudtam, hogy mi az. Szóltam, hogy elmennék velük. Mondták, hogy gyere, és másnap már így is történt. Reggel fél hatkor mentem az uszodába, Bandi bácsi azért megkérdezte, hogy tudok-e úszni? Persze, feleltem, majd beálltam a sorba. Tulajdonképpen így kezdődött az öttusa pályafutásom. Attól kezdve semmi más nem lebegett előttem, mint az, hogy világbajnok legyek.

– Amely meg is valósult.

– Igen, de sajnos az a nagy szívfájdalmam, hogy az első edzőm, Jakab Endre, aki felnevelt, a világbajnoki ezüstérmemet még megélte, de az aranyat sajnos már nem. Ez fájó pont az életemben.

– Mint fiatal sportoló, atléta, sok emlékezetes futása volt. Mit gondol, hasznos volt ez az öttusában?

– Nagyon szerettem, jól is ment a futás. Az atlétikai országos bajnokságon is, a 3 kilométeres távon harmadik voltam, 1500 méteren pedig bajnok lettem. Ezek nagyon szép emlékek. Ennek aztán az öttusában is komoly haszna volt, hiszen ott nagyon sokat számított, ha valaki jó futó. Mert magabiztosságot adott, azt, hogy a futásban nem lehet baj, és ha az előző négy számban is jó vagy, már nem tudnak legyőzni.

– Az akkori, és a jelenlegi öttusa már egészen más.

- Nem szeretnék erről véleményt mondani, és nem azért, mert negatív lenne. Egyszerűen azért, mert én ezt a lebonyolítási formát már nem próbáltam ki. Lemondtam arról, hogy az egynapos versenyt megcsináljam. Amíg az ember ezt belülről nem látja, addig nem lenne sportszerű bármit is mondani. Idővel eldől, hogy melyik iránt lesz nagyobb a nosztalgia. A régi, az öt, vagy az egy napos iránt.

Született: Székesfehérvár, 1948. szept. 8.

Pályakép: 1960-ban, a Székesfehérvári MÁV Előrében kezdett el háromtusázni, 1965-től a Csepel SC versenyzője

Sikerek: 1973: felnőtt vb, csapat 3. hely, 1974: felnőtt vb csapat ezüstérem, egyéni 4. hely, 1975: felnőtt vb csapat világbajnoki cím, egyéni 4. hely, 1976, montreáli olimpia: csapat bronzérem, egyéni 13. hely, 1977: felnőtt vb csapat bronzérem, 1979: felnőtt vb csapat ezüstérem, egyéni 6. hely, 1980, moszkvai olimpia: csapat 2., egyéni 5. hely

Drága, édes nosztalgia
Bobory Balázs

Székesfehérvár csodálatos város... Se szeri, se száma azoknak a hírességeknek, sportolóknak, művészeknek, akik a történelmi fővárosból származtak el, de mindig megdobban a szívük, ha hazatérhetnek, megihatják a kávéjukat az Országalmánál, ehetnek jókatt a „belesben” (most éppen olasz), vagy éppen elmehetnek szurkolni egy jó foci-, hoki-, vagy kosármérkőzésre. No meg persze édes a nosztalgia a haverokkal a jéghideg sör, esetleg pár kisfröccs mellett.

Tudjuk, tapasztaljuk, erős az elszívóerő, a főváros közelsége csalogatja a legjobbakat, legügyesebbeket, legtöbbre hivatottakat és a váltás az uszkve hatvan kilométeres távolság miatt nem is tűnik nagynak.

Maracskó Tibor és az általa szeretettel emlegetett Kű Lajosnak is kicsi volt a tér Fehérváron, kiteljesülésükhöz Budapest, vagy éppen Brüsszel kellett. Belekóstoltak a nagyvárosi életbe, a pesti zsiványok világába, majd az átkosban amatőrnek nevezett félprofi világba, amely a nyugathoz képest kisstílű volt, a vidéki léthez mérve csillogó.

A testük egésze ugyan elment, szívük, lelkük darabja itthon, a királyok városában maradt. Maracskó látogatóba jár vissza, Kű Lajos ideje tetemes részét Fehérváron tölti és mindketten azt tapasztalhatják: minden hibája ellenére nem rossz hely ez a város.

Ugyan régen eltűnt már a Hági, vagy a Bástya Söröző, nincsen már Ősfehérvár étterem sem, azonban nyíltak új helyek, megszépül a belváros, amelybe már régen életet kellett volna lehelni és talán Maracskó és Kű is megéri, hogy Székesfehérvár ismét pezsgő, élettel és reményekkel teli ékköve lesz hazánknak, Magyarországnak.