A legjobbak között a fehérvári asztalos

Munkáját Kiválósági éremmel ismerték el, s elnyerte a „Best of Nation”, azaz a „Nemzet legjobbja” címet is.– Az épületasztalos szakmában több országból, összesen húszan versenyeztünk. Teljesítményemet a nemzet legjobbja címmel, s kiválósági éremmel ismerte el a zsűri.

Az első helyet egy svájci versenyző szerezte meg, a dobogó második helyére holtversenyben tajvani, osztrák és francia fiatalok kerültek, a harmadik, negyedik díjat nem adták ki, ötödikként egy német fiatal végzett, a hatodik helyre holtversenyben koreai és angol kollégákkal közösen, hárman kerültünk. Kiválósági érmet azok kaptak, akiknek a munkáját 500 pontnál magasabbra értékelték a szakértők.

Nekem 519 pontom volt, a nyertes svájci kollégának 550. Elégedett vagyok a teljesítményemmel, úgy indultam a versenyre, hogy azt mondtam, mindenképp „vasat szeretnék a nyakamba”. Ez kétszeresen is sikerült, két érmet nyertem, így azt hiszem, hoztam a tőlem elvárt maximumot – foglalta össze a verseny eredményét Ádám.

Sárvári Ádám nemzetközi versenyen bizonyította tehetségét (Fotó: Borbély Béla)

Mint mondta, a dobogós hely eléréséhez talán többet kellett volna gyakorolnia. A legjobbak már két éve készültek a megmérettetésre, csak a gyakorlásra koncentráltak, s erre az időre ösztöndíjat kaptak. Ő egy éve kezdte el a felkészülést, intenzíven januártól dolgozott a versenyfeladatok megoldásán. Közben bekapcsolódott a családi asztalosműhely munkájába is. 

A négynapos verseny kemény megmérettetés volt. A számba jöhető feladatokat ismerték a versenyzők, s lehetőségük volt rá, hogy az elküldött rajzok alapján begyakorolják a versenymunkák elkészítését, a „rajtnál” kiderült, nem dolgozhattak rutinból. Néhány „aprósággal” megnehezítették a dolgukat, a WorldSkills szabályzata rögzíti, 30 százalékban meg kell változnia a feladatnak.

Mindkét versenyfeladat olyan csapolásokat, falcokat is tartalmazott, amelyek nem szerepeltek a felkészülést szolgáló rajzokon. 

– Két munkadarabot – egy lépcsőt és egy bonyolult vonalvezetésű ablakkeretet – kellett elkészítenünk. Mindegyikre 11-11 óránk volt, így a pontosság és a minőség mellett arra is figyelni kellett, hogy a megadott időre be tudjuk fejezni a munkát. Az utóbbi nem is sikerült mindenkinek, tíz versenyző nem végzett időre. Azt gondoltam, ezt lehetetlen elkészíteni, hisz az itthoni műhelyben 13 és fél óra kellett hozzá. Tévedtem: 10 óra alatt összeraktam. Alaposan átgondoltam minden munkafázist.

Sokat segített, hogy tavaly az európai versenyen, ahol egyéniben negyedik lettem, csapatban aranyérmet nyertünk, szereztem némi nemzetközi versenyrutint, s az, hogy a családi asztalosműhelyben gyakorlati és elméleti tudásra tettem szert. Sokat jelentett a felkészítés, kemény értékelés, amit Babanecz Csaba szakértőtől kaptam, s az is, hogy elkísért Lipcsébe a családom, ott voltak tanítómestereim, az ugyancsak asztalosként dolgozó nagybátyám, nagyapám és édesapám is.

A verseny során nem volt idő a versenyzőtársak munkájának figyelésére, de azért észrevettem, hogy a mellettem felügyelő japán és koreai szakértők szeme gyakran rajtam volt. Időnként fényképeztek is, a felkészülés során sikerült olyan technikákat kidolgoznom, amely mások számára ismeretlen volt.

Ámulatba ejtette őket egy általam készített marósablon, sokan megcsodálták az édesapám ötlete alapján készült szorítóállványomat is. Ádámra felfigyelt a világversenyt figyelemmel kísérő sajtó is. Volt energiája, hogy a vetélkedő utolsó órájában, a szerszámfalára kitűzzön egy magyar zászlót, a verseny zárásakor lobogtatva jelezze, a világversenyre Magyarország is elküldte a legjobbjait.