A madárral lelket mentünk

Madaras Néni láthatatlan, de sok jelből látható, ha jelen van. Először is a madarak, különösen a villogó szárnyú fecskék sorakozóiból tudjuk, hogy megérkezett. Ők a leghűségesebbek: csivitelnek, gyülekeznek, hallgatják Madaras Néni meséjét, és megfogadják a tanácsát, indulnak délre, mind-mind, a fekete, a lila és a kék kabátos fecskék. A házak melletti öreg tölgyfa száraz, már hosszú évek óta lombtalan ágain is üldögél néhány kismadár, de ők nemigen hallgatják végig Madaras Néni intelmeit. (...) Délután öt óra volt. Sötét, hideg, szeles, fagyos délután. Hó mindenütt. Nyakamat behúzva siettem haza. Hát ahogy lépkedek, egyszer csak mit látok? Valami apró göröngy vergődik előttem... Göröngy? Dehogy! Egy kismadár. Lehajolok és fölveszem, melengetem a tenyeremben. Cinege. Széncinege. Fekete sáv húzódik a hasán, kékesfekete a sapkája. Alig él. Mi mást tehetnék, hazaviszem."

Hosszan folytatódik még Madaras Néni története Horgas Béla tollából, amit helyi kisiskolások keltettek életre minap Sukorón, a Székesfehérvári Vadmadárkórház által szervezett madarak karácsonyán. Igazi madármentő mese Madaras Nénié, ám csak egy aprócska részletét mondja el mindannak, amivel a kórház évek óta foglalkozik. Berkényi Tamás és segítői hosszú ideje  igyekeznek megmenteni a lehető legtöbb sérült, beteg, fészekből kiesett vadon élő szárnyast, hogy aztán  - megfelelő ellátás, gyógyítás után - újra egészségesen engedjék vissza őket a természetbe.

- Állatszeretetből, segítőkészségből, emberségből, felelősségvállalásból szeretnénk jó példát mutatni, ehhez pedig a legfiatalabb generációt kell megszólítani. Ha őket sikerül megfogni valamivel, van rá esély, hogy  természetet védő, azzal összhangban élő, felelős felnőtté cseperedjenek, s ugyanazt az értékrendet adják majd tovább - mondja Berkényi Tamás, a vadmadárkórház vezetője, aki több,  mint tíz éve igazi missziónak tekinti a madármentést, s egyben a gyermeki lélek mentését is.

- A mentés áldozatos, kitartást, lemondást, segítőkészséget, együttérzést igénylő tevékenység. A meggyógyult, természetbe visszaengedett állat okozta öröm pedig egy másik szemléletet, mintát mutat a gyerekeknek. Ezért gondoljuk, hogy a madármentés egyben lélekmentés is - teszi hozzá az állatorvos. Éppen ezért évek óta iskolai foglalkozásokon mutatja be a tollas betegek segítségével, hogyan kell bánni ezekkel az állatokkal, mit tegyünk, ha sérült madárra bukkanunk. Arról is szó esik, micsoda felelősséggel jár egy szárnyas kedvenc tartása otthonunkban. A nagy érdeklődésre való tekintettel idén először  rajz-, fotó-, novella-, és verspályázatot írt ki, amelyre több, mint 700 pályamű érkezett az ország minden szegletéből, sőt, határainkon túlról is. Az eredményhirdetést a sukorói általános iskolában tartották, az ottani alsó osztályosok pedig a Madaras Néni meséjét színpadra állítva járultak hozzá a madármentés népszerűsítéséhez.

Ám a maroknyi lelkes segítő csapat úgy tűnik, kevés ahhoz, hogy az egyre növekvő számú sérült madarat ellássa. Az önkéntes alapon, támogatásokból működő vadmadárkórház létére is rendkívül rossz hatással van a jelenlegi,  pénztelen időszak.

- Az elmúlt évek során egyre több állatbarát ismerte meg kórházunkat, mind több és több madár érkezett, amely egyre nagyobb feladatot rótt az intézményre: a rendszeres kezelés, ápolás és elhelyezés nemcsak emberi erőforrást, de teret, helyszínt is igényel.

Éppen ezért régóta tervezzük egy madárpark kialakítását.

Ám sajnos - főként anyagi okok miatt , az állatorvos egyre kisebb esélyét látja annak, hogy ez valaha - sikerülhet.

- Pedig aki lehajol egy fészkéből kiesett verébfiókáért, aki nem megy el szó nélkül egy szárnyon lőtt egerészölyv mellett, az a másik embernek is segít, hiszen nem vesz puskát a kezébe, nem támad sem állatra, sem pedig emberre.

Hozzáteszi, idén több, mint 300 madarat mentettek, de az egyre növekvő számú betegen sokszor csak drága gyógyszerekkel lehet segíteni.

- Ráadásul egyre többféle madár érkezik hozzánk, amelyek közül sokan állandó lakói lettek a kórháznak. Az ő ellátásuk, megfelelő élőhelyük biztosítása ugyancsak embert próbáló, és bizony nagy anyagi áldozattal járó feladat. A támogatók száma pedig az utóbbi időszakban sajnos igencsak megcsappant.

A nehézségek ellenére Berkényi Tamás nem adja fel álmát, a madármentés és lélekmentés misszióját: itt marad, és teszi a dolgát.

Hiszen "Madaras Néni mesél, és a mondókája végén odasúgja hallgatóinak: Jön a tél, fúj a szél, röpüljetek délre! A fecskék, gólyák bólintanak, és mennek. A cinege is bólint" - de marad.