Az quotangyaltquot játszva

ogy lehetne józanul írni arról a csodáról, amit 40 ezer ember alkotott meg egy Depeche Mode nevû, quotaligquot húszéves együttes varázspálcájának segítségével a Puskás Ferenc Stadionban? Sehogy. Ne is várjon hát tõlem senki objektivitást.
No de kezdjük a közepén az elõzenekarokra, a Yonderboi-ra és a Placebora nem érdemes sok szót elhasználni, mert ugye a kisvárosnyi ember, valljuk meg, nem értük gyûlt össze. Tehát ugorjunk egybõl negyed tíz tájékára, amikorra a quotheringként a konzervdobozbanquot érzés a tetõfokára hág, s amikor éppen egy kedves, kis nyári zápor hergeli a közönséget, no meg ott, valahol elöl, a ki tudja hány méter magas és hány tízezer watt hangtechikával felvértezett színpadon éppen megjelenik Dave Gahan. Tudja, mikor kell jönni a legnagyobb zuhé közepén érkezik, a tömeg ordítva konstatálja megjelenését. Aztán megkezdõdik a kétórás õrület, a tangó a halállal, a salsa az újjászületéssel, a pogó a világmindenséggel. quotPlaying the angelquot - ez a címe a legújabb albumnak, igen, az angyalt játsszák. Felsorolhatnám, milyen sorrendben követték egymást a számok, vajon az örökérvényû Enjoy the silence, vagy Personal Jesus, esetleg a Never let me down again volt elõbb, de aki nem ismeri, annak úgyis mindegy, aki pedig volt már DM-koncerten, az tudja, hogy esnek ott a dolgok...
Itt olyan spontán és magától értetõdõen történik minden, mintha ezer éve, mindennap ezt csinálnák. És ezer éve, mindennap ezt csinálják. Vasárnap még Pozsonyban adnak quotfül- és látványorgiátquot, hétfõn pedig Pesten teszik ezt, és hihetetlenül nem unják. Habár az ember a kisagyában tudja, hogy ezért a száztizenkét és fél percért milliókat markolnak fel, ez mégis ottmarad, beledöngölve a kisagy legmélyébe, mert amit kapunk, annak végképp semmi köze nincs a pénzhez. Ezek az érzelmek, ez a mindent betöltõ zene valódi, kétség sem férhet hozzá.
De essen szó némi konkrétumról is a látványtechnika valószínûleg a világ jelenlegi legdurvábbja. Három, darabonként is majd családi háznyi kivetítõ segít a quotkoncertélmény fokozásábanquot, magyarul az ember csak tátott szájjal áll, és káromkodik magában, hogy ilyen létezik Dave Gahant, Martin Goret és Andy Fletchert ki tudja, hány kamera veszi, s produkciójuk egybõl megjelenik a kivetítõkön. No de nem ám csak úgy, snasszul. Köréjük ezernyi quotstatisztátquot küldenek a számítógépek az animációk és videotrükkök személyében. És a tömeg csak tombol és nem érdekli, hogy szarráázik, hogy már ötödször vágja nyakon az ugráló szomszédja, nem érdekli, hogy holnap munka van. Inkább óriásit pogózik a huszonhárom éve megálmodott Photographicra, vagy az I feel you-ra, esetleg elandalog Martin mester balladájára.
Közben eláll az esõ, Dave Gahan megénekelteti a negyvenezer embert, néhányan elájulnak, többen sírnak, mégtöbben együtt ordítják a dalszövegeket, a zenekar elkszön, hát persze, hogy visszatapsolják õket egy utolsó önmegfeledkezésre. Hát megtörtént a csoda Budapesten. Idén ez már a második. De megunhatatlan.

H