Köztiszteletben álló néprajzkutató

2022.05.22. 15:30

Lukács László, a velencei-tavi hagyományok őrzője

Jövőre lesz ötven éve, hogy Lukács László megkezdte a Velencei-tó térségének néprajzi feltérképezését. Neki köszönhetjük, hogy az évszázados szőlőkultúra és paraszti világ helyi történetét a ma embere is megismerheti. Mára több mint 20 velencei-tavi publikációt írt a köztiszteletben álló néprajzkutató – így díjai sorába nem véletlenül illeszthette be a nemrégiben átvett Velencei-tóért díjat is.

S. Töttő Rita

Lukács László néprajzkutató a Velencei-tóért díj legújabb elismertje

Forrás: S. Töttő Rita / Fejér Megyei Hírlap

Lukács László néprajzkutató a Velencei-tóért díj legújabb elismertje

Forrás: S. Töttő Rita / Fejér Megyei Hírlap

Huszonharmadik születésnapja előtt pár nappal jelent meg első velencei publikációja a Fejér Megyei Hírlapban. 1973-at írunk, amikor Lukács László, fiatal néprajz szakos egyetemista szorgalmasan nekiállt végigjárni a Velencei-hegység településeit, hogy feltérképezze a népi építészet maradványait. A térséghez való kötődése azonban nem itt, hanem még gyermekkorában kezdődött. Így kanyarodjunk vissza még az 50-es évekbe…

- Zámolyon éltünk, s már gyermekkorunkban sokat jártunk a Balatonra és a Velencei-tóra. Ahogy visszaemlékszem, ’57 körül voltam először Agárdon fürödni. A nővérem és a sógorom is Székesfehérváron dolgozott postatisztviselőként, így a Posta madárvártához közeli vállalati üdülőjében tudtunk üdülni. Volt ott egy egyhelyiséges kis épület, oda mehettek a postai dolgozók. Mellette volt a szabadstrand, nádassal övezve. Akkor persze még minden olyan kezdetleges volt a Velencei-tónál, főleg Balatonfüreddel összehasonlítva. A döntő változás akkor érkezett az életünkbe, amikor 1965-ben Kápolnásnyékre költöztünk, ami lényegében már velencei-tavi községnek számított. Ekkor már diákstrand bérletet is kaptam, s emlékszem, egész szezonban kijártunk fürödni a strandra. Kápolnásnyékről jártam be Székesfehérvárra a József Attila Gimnáziumba, ahonnan az iskolatársaim jöttek velem fürödni, horgászni a tóra. Minden egyes fát, bokrot, nádast és nyaralót ismertem. Végignéztem, ahogy a Nádasdy uradalom telkeit felparcellázták, apró, szerény épületeket húztak fel az emberek, mindenféle koncepció nélkül. Akkoriban még minden tél végén, tavasz elején kiöntött a Velencei-tó, nem volt partvédmű, ami megfogta volna a kikívánkozó vizet, és betört az udvarokra. Térdig érő víz volt a nyaralókban is. Később pedig már kisebbik fiammal, Karcsival jártam ki horgászni a Velencei-tóra, s a pátkai tározóhoz.

A ’70-es évek egyetemista évei alapozták azonban meg a velencei-tavi kutatásait. Történelem-földrajz-néprajz szakos volt ugyanis a debreceni egyetemen, ahol némi iránymutatás után érkezett életébe a lehetőség a környék feltérképezésére.

- A Magyar Néprajzi Társaság alelnöke volt a néprajz professzorom, Gunda Béla, aki szintén ismerős volt a Velencei-tó környékén. Egy néprajzos konferenciához tartozó tanulmányi kirándulásra ment, ahol ott volt Kresz Mária is. Róla tudni kell, hogy korábban a szüleié volt a kápolnásnyéki Vörösmarty ház. Akkor már azonban ez a ház is múzeum volt. Kresz Mária velencei-tavi kötődése azonban nem szűnt meg, mert volt itt nyaralója, szőlője, és részt vett a Velencei-tó környékének népi építészeti felmérésében. Az összes faluban ő kutatta fel a népi építészetet még a 70-es évek elején, éppen akkor, amikor építették az M7-es autópályát, amely kettészelt egy korábbi pincesort és megindult a betelepülés a Bence-hegyen is. Ezért is volt szükség a kutatásra, hogy megmaradjon az utókornak, milyen volt az ezt megelőző népi építészet. Ő és a professzor úr „sütötték ki” együtt, hogy mivel van egy másodéves egyetemi hallgató Debrecenben, aki ide való – ez voltam én -, meg kellene bízni azzal, hogy a szakdolgozatában dolgozza fel a Velencei-hegység szőlőhegyi építkezéseit, présházait, pincéit. Amikor visszajött az egyetemre a professzor úr, mondta, hogy „Jártam a hazádban”, ahol a pincék, présházak részben veszélyben vannak. Milyen szép szakdolgozati téma lenne – mondta, utalva rá, hogy gyakorlatilag ezt kell választanom témámnak. Így kezdődött… Az egyik ide kapcsolódó munkaemlékem édesapám kollégájához, Pintér Laci bácsi velencei kőműveshez kötődik, aki eredeti velencei lakos volt, felesége pedig helyi parasztleány. Tehát mindent ismert a szőlőhegyen. Jött velem mindenhová, megmutatta a környék épületeit, amit nem csak azért tudott jól elmagyarázni, mert helyi volt, hanem azért is, mert kőművesként ismerte a régi építészeti technikákat. Elmondta, mi hogyan készült, én szorgosan fényképeztem és jegyzeteltem, s így összejött egy egész jó anyag. Ebből megjelent az első tanulmányom, még egyetemista koromban, mégpedig a Fejér Megyei Történeti Évkönyv ’73-as kötetében. Ennek a kutatásnak az anyagát megírtam a Fejér Megyei Hírlapnak is, amelyben szintén megjelent, mégpedig az 1973. október 13-i lapszámban, „Velencei présházak” címmel. Ebből az anyagból kiindulva aztán továbbkutattam az egész hegységben: Pákozd, Sukoró, Pázmánd és Nadap területén gyűjtöttem össze a népi építészet jellegzetes elemeit. Ez lett a szakdolgozatom, ami később, ’78-ban megjelent a diploma utáni első munkahelyemen, a Szent István Király Múzeum Alba Regia című évkönyvében. Közben a Magyar Tudományos Akadémia folyóiratában is megjelent németül.

Lukács László azonban később sem feledkezett meg a hazai térségről, ahol egyetemi évei alatt kutatott. 1984-ben, mire már a pesti új szőlőtulajdonosok gyakorlatilag befejezték az építkezéseket, megtalálták a fiatal kutatót, s elmondták neki, hogy szükség volna a hagyományok éltetésére.

- Szent Orbán ünnepének hagyományait javasoltam feleleveníteni, mert azt az itteni korábbi szőlősgazdák is tisztelték. Így jöhetett létre – a pártbizottság szigorú ideológiai figyelme mellett - a Szent Orbán szobor, majd a Szent Orbán ünnep és ennek nyomán egy borrend is alakult Szent Benedictus néven. Ekkor megjelent egy kis füzetem, „Bence hegy emlékezik” címmel, majd pedig egy másik tanulmány „A Velencei-tó néprajza” címmel. Egyetemista kutatásaim és szakdolgozatom után 25 évvel pedig jelentkezett L. Simon László azzal, hogy adjunk ki egy könyvet. Ez lett az „Édes szőlő, tüzes bor” című kötet, amely a Velencei-tó környékének szőlő- és borkultúráját mutatja be, s melyet L. Simon László mellett Ambrus Lajos és én jegyzünk. Az ő felkérésére készült el később a „Vörösmarty Emlékház története” című kötet is, melyet Bányai Balázs történésszel készítettünk.

Most pedig nagy érdeklődéssel figyeli a velencei Meszleny-kastély megújulását, amely mellett fiatalkorában szintén ezerszám utazott el vonattal, s melynek múltja szintén izgalmas történeteket tartogat.

A Magyar Néprajzi Társaság 1983-ban Jankó János-díjjal, 2010-ben Györffy István-emlékéremmel tüntette ki. 2007-ben Zámoly község díszpolgára, 2008-ban Fejér megye díszpolgára címet kapott. 2011-ben Akadémiai Díjjal ismerték el munkásságát. Magyarország Köztársasági Elnöke 2018-ban a Magyar Érdemrend Tisztikereszt polgári tagozat kitüntetéssel jutalmazta munkájáért. Most, 2022-ben pedig átvette a Velencei-tavi Kistérségért Alapítvány Velencei-tóért díját.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!