Fodor Rajmund: hit, szív, akarat – enélkül nem megy

A kiváló balszélsővel Székesfehérváron, az Aranybulla Könyvtár Alapítvány épületében beszélgettünk.

Ahhoz, hogy megértsük a bevezetőben mondottakat, vissza kell mennünk egészen a ’80-as évek végéhez, amikor is egy ízig-vérig sportszerető, szegedi kissrácot a szülei hova máshova, mint egy sporttagozatos iskolába irattak be.

„A vízbiztonságot kötelező volt elsajátítani az iskolában, ezért a vezetéknevünk alapján két csoportra bontották fel az osztályt: az egyik csoport A-tól K-ig vízilabdázni ment, a többiek L-től Z-ig pedig az úszást sajátították el magasabb szinten. Nos, nagyjából ennyin múlt, hogy Fodorként vízilabdázó lettem” – meséli.

Megtetszett neki a közeg, az uszoda, az edzők; nem telt el sok idő, már heti három, majd később öt alkalommal látogatta az edzéseket.

Tehetsége hamar megmutatkozott, hiszen 15 évesen elutazhatott a juniorok világbajnokságára a nála 5-6 évvel idősebbekkel.

„Volt egy idő, amikor 66 meccset játszottunk, ebből 65-ször győztünk és egyszer játszottunk döntetlent. Élveztem a pólózást, hisz’ mindig mi nyertünk, könnyebben jöttek a sikerek. Ezt a lendületet meglovagolva sikerült bekerülnöm a felnőttválogatottba.

Emlékszem rá pontosan, 1993-ban volt. 17 éves voltam, amikor egy nappal karácsony előtt csengett otthon a telefon. Édesapám felvette, és átadta nekem, hogy engem keresnek. Konrád János szövetségi kapitány volt az, aki jelezte, hogy számít rám a felnőttválogatott január 2-án kezdődő edzőtáborában. Megilletődöttségemben ki is esett a kagyló a kezemből.”

Noha nem szívesen emlékszik vissza az atlantai olimpiai utolsó két mérkőzésére (a spanyoloktól úgy szenvedtek vereséget, hogy a 3. negyedben két góllal is vezettek, majd a bronzmérkőzésen egy végletekig kiélezett, háromszoros hosszabbításos dráma után kaptak ki), három fontos dolgot már itt megtanult, ami később elengedhetetlen volt a sikerhez: hit, szív és akarat…

2000. Sydney, csoportkör, 4. mérkőzés, Magyarország–Egyesült Államok. Igencsak utána kellene néznünk az ötkarikás lexikonokban, hogy találjunk példát arra, amikor egy csapat edző nélkül ugrott a vízbe.

„Az, hogy háromszor megnyertük zsinórban az olimpiát, az itt, az amerikaiak ellen dőlt el, ugyanis Kemény Dénes nem volt velünk, eltiltása miatt csak fent a lelátón ülhetett, velünk nem kommunikálhatott. Az a tény, hogy nélküle is képesek voltunk győzni, elhitette velünk, hogy képesek vagyunk mindenre. Ez volt a kulcspont” – meséli, majd hozzátette: Athénban teljesen más volt a helyzet.

Mint ismeretes, a magyar válogatott mind a hét mérkőzését a rendes játékidőben nyerte meg Görögországban, ezzel a mai napig egyedülálló tettet hajtottak végre az olimpiák történetében. No, de ez sem ment zökkenőmentesen.

„Az athéni döntő utolsó negyede előtt kettővel vezettek a szerbek. Kemény Dénes oda is ment kicsit felrázni Kását (Kásás Tamás – a szerk.), mert azon a meccsen valamiért nem tudta kellően felpörgetni magát. Hatásos volt, nyertünk, és ami még nagyobb dolog, lehoztuk a negyedet kapott gól nélkül, ami gyakorlatilag egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt, ilyesmit azóta el sem lehet képzelni egy szerb csapat ellen.”

2008-ban a pekingi olimpiára utazó szűk keretbe már nem számított rá Kemény Dénes, de mindezt nem bánja, hiszen mint mondta, az eredmény, a siker érdekében a legjobb képességű, legalkalmasabb játékosoknak kell képviselni egy országot. Ezek szerint ő már nem tartozott ekkor közéjük, s nincs is ezzel semmi gond. Az aktív vízilabdázás után sem távolodott el a sportágtól, sőt… 2013-ban vízilabda-szakedzői képesítést szerzett, beszélgetésünk után pedig rohant is mérkőzést vezetni, mivel emellett sípmester is.

„Öt éve fújok itthoni mérkőzéseket, és 2016 óta FINA játékvezető is vagyok. Ezen a pályán szeretnék a későbbiekben is tevékenykedni. Bízom benne, hogy a következő pár évben sikerül tűzközelbe kerülnöm, esetleg egy komoly, nemzetközi tornán, akár a tokiói olimpián is mérkőzést vezetni.”

Játékvezetését – mint minden bírónak – sokszor negatívan véleményezik a szurkolók, de úgy érzi, a múltja miatt nagyobb tisztelet övezi.

„Ha a lelátón ülők közül valakinek nem tetszik az ítéletem, nagyon szívesen leülök vele, és elmagyarázom, miért fújtam azt, amit, megvitathatjuk az esetet, persze mindezt csak a meccs után” – élcelődött az egykori balszélső, akit nem csak a szabályok, de az utánpótlás is legalább annyira érdekel, és meg is van a véleménye róla.

„A következő generációk, vagy inkább úgy mondom, a sportág jövője nagyon sokat jelent nekem, ezért is találtam ki egy 5-6-7 hetes nyári vízilabdás táboroztatást Máltán, amit egybekötünk nyelvtanulással, kulturális programokkal, kapcsolatépítéssel. Ez leginkább külföldieket vonz, és bár nagyon szeretném, ha több magyar fiatal is meglátogatna minket, a magyar utánpótlás-nevelés teljesen más: sajnos azt kell mondanom, hogy várunk megint egy vagy több olyan szupertehetségre, akikből 5-10 évente egy születik, vagy egy egész arany-generációra, mint amilyen az ezredforduló után játszott.”

Hozzátette még: a minőségi utánpótlás-nevelők képzése, úgy mint a futballban, a vízilabdában is elmarad. Nincs, aki ki tudja nevelni a fiatalokat. Márpedig csak így lenne esélye kibontakozni a következő nagy magyar vízilabda-generációnak.