Kóger István, a válogatott jégkorongozó kerékpárosként kezdett sportolni

Kóger István neve jól cseng a honi jégkorongsportban. 1964-ben született, 14 évesen kezdett hokizni a Volánban, ahol meghatározó játékossá vált, sőt felnőtt válogatottként részt vett az 1992-es angliai, az 1993-as szlovéniai és az 1994-es hollandiai világbajnokságokon is. Edzőként Magyar Kupát nyert a Volánnal, s részese volt a fehérváriak harmadik bajnoki címének is 2001-ben. Sokáig dolgozott a koronázóváros hokiutánpótlásáért, most azonban a Kanadai Magyar Hokiklub utánpótlásának szakmai vezetője. Azt azonban kevesen tudják, hogy kerékpárosként kezdett sportolni, ami talán nem is csoda, hiszen édesapja is kerékpárversenyző volt.

– A barátaimmal, többek között az ugyancsak a jégkorongnál kikötő Énekes Lajossal is egy környéken laktunk az Öreghegy lábánál, s az egyik utcában állt az akkori szakosztályvezető, Szekfű Laci bácsi családi háza, ami egyben kerékpáros szertár is volt. Süveges Istvánnal, Szegfű Lacival, Bertha Csabával kezdtünk tizenegynehány évesen biciklizni. Az utcai bringázásból keveredtünk a Videotonhoz, bekapcsolódtunk az edzésekbe, akkor 11 éves lehettem.

18 esztendős koráig bringázott versenyszerűen, de a sportág szeretete a mai napig megmaradt. Vasárnap délelőtt például éppen azért volt ideje mesélni a múltról, mert az eső miatt nem pattanhatott nyeregbe Énekes Lajossal.

– Inkább egyedül szoktam tekerni, több száz kilométert bringáztam már idén. Kedvenc útvonalam a Berényi úton vezet, Csala, Lovasberény vagy éppen Pázmánd felé veszem az irányt, Csákvár, Zámoly felé is szívesen kerekezem. Országúti bringával közlekedem, ráadásul egy olyan típussal, melyhez hasonlóval nyert anno Tour de France-t Lance Armstrong – nevetett Kóger István, aki a kerékpársportban nem vitte olyan sokra, mint „géptársa”. De csak mert ügyesebb volt a keze.

– Nem voltak elég erősek a lábaim a súlyomhoz képest, ezért az emelkedőkön rendszerint lemaradtam. Két évvel ezelőtt Kincsesbányán is elindultam az amatőrök között az Asztalos Sándor Emlékversenyen, ahol négy kört kellett mennünk, s én meg voltam győződve arról, hogy topon leszek az 50–60 év közötti korosztályban. De mindjárt az első emelkedőn úgy elmaradtam a mezőnytől, hogy a táv háromnegyedénél fel is adtam a versenyt. Nagyon szégyelltem magam. A legjobb eredményemet egy Székesfehérvár–Felcsút közötti futamon értem el, ahol második lettem a mezőnyversenyben. A Millenárison repülőversenyen lettem harmadik. 15 kört kellett teljesíteni az oválpályán. Nem volt túl sok éremszerző élményem, de a kerékpársportban eltöltött minden egyes nap örök emlék marad, mert hihetetlen jó volt a csapatszellem a bringások között. Egy Latvia tetején szállítottuk a bicikliket, társalogtunk a buszban, majd minden versenyen szurkoltunk egymásnak. Akkor is vigasztaltak, mikor egy Balaton Kupán a felnőttek között indulva Fonyódról Keszthely felé tekertünk, majd vissza, de a fonyódi hegyen lévő célt egy másik útvonalon kerülve kellett elérni, nem azon, melyen lezúgott a mezőny. Annyira elmaradtam a verseny során, hogy már az útbaigazító is elhagyta állomáshelyét, s egy vetélytársammal azon harcoltunk, hogy ki lesz az utolsó előtti. Az ellenkező irányból érkeztünk fel a hegyre óriási hajrában, a már pakoló zsűri pedig ámulva figyelt minket, a menetiránnyal szemből érkezőket. Nem voltam már gyerek, 18 éves lehettem, de elsírtam magam nagy bánatomban, szégyenemben. Ettől függetlenül imádtam a kerékpársportot.

14 és 18 éves kora között párhuzamosan jégkorongozott és kerékpározott. Mint mondja, a bicikli jó alapot adott a hokihoz.

– Nagy adag fegyelmezettséget és állóképességet kaptam a bringázástól. Minden kornak megvan a maga sajátossága, hogy mit lehet fejleszteni. Szakmai vezetőként, edzőként is figyelek arra, hogy a 14–15 éves kor között az alacsony intenzitású munkával alakítható ki a szív körüli izomzat, valamint fejleszthető a tüdőkapacitás. Ezt a kerékpár anno zseniálisan megoldotta. Nem voltak állóképességbeli problémáim. Ugyanakkor megszerettem közösségben lenni, edzésre járni.

A közösség érzését főként a legendás „Szerájban” szívhatta magába. Így hívták a videotonos kerékpárosok otthonát. Öreghegyen volt a fiatalok központja, a Sóstón pedig a „Szeráj”.

– Az egy szentély volt. Batári Pista bácsi volt az edző, a szerelő, a szertáros egyben, színes egyénisége, központi figurája volt a kerékpársportnak. Gyerekként beülni a „Szerájba”, s hallgatni az „öregek” társalgását, poénkodásait, történeteit, nagy élmény volt. Jó versenyzői voltak a Videotonnak akkoriban is, Nagy Attila Picassóval, vagy Finiánnal – emlékezett Kóger, akiből a versenyszellem a mai napig nem kopott ki.

– Ha egyedül bringázom, akkor is versenyzek. Nem mindegy, hogy egy adott útvonalat mennyi idő alatt teszek meg. Folyamatosan bennem van a győzni akarás, jégkorongedzőként is ugyanúgy nyerni akarok, mint játékosként. Ha a barátokkal, többen biciklizünk, akkor is valaki mindig bedob egy célt, s akkor sprintelünk, hajrázunk, a végén pedig jót nevetünk.