A Sparthatlonon is célba ért a fehérvári Preil József

A verseny eredete

A Spartathlon egy 246 kilométeres ultramaratoni futóverseny Görögországban, Athén és Spárta között. Az 1983 óta évente rendezett verseny szeptember utolsó péntekjén rajtol, és a futók az Akropolisz lábától Leónidasz király Spárta főterén álló szobráig futnak, ahol a szobor lábának megérintésével jelzik: célba értek. A szintidő 36 óra. A verseny egy Pheidippidész nevű athéni futár Hérodotosz által dokumentált futását reprodukálja, és történészek szerint ez a futás képezi a modern maratoni mitológia alapját. Hoppá! Tehát a „maratoni” futó, aki a csatát követően futva vitt hírt Athénba a győzelemről, majd kilehelte a lelkét, nem is létezett. Valójában Kr. e. 490-ben, a marathóni csata előtt menesztett Miltiadész athéni sztratégosz egy küldöncöt Spártába – ez volt nevezett Pheidippidész –, hogy segítséget kérjen Leónidasz királytól a perzsák ellen.

A Sparthatlonról úgy tartják, az egyik legkeményebb ultramaratoni futás a világon, nem mellesleg pedig története során számos magyar sikert hozott. Hogy csak a legfrissebbet említsük: idén 25 honfitársunk vágott neki a távnak, közülük 19 célba is ért. A nőknél Maráz Zsuzsanna nyert, a férfiak között a most először induló Bódis Tamás negyedik lett. A szintén újonc, fehérvári Preil József pedig – és most ne a számot, hanem a teljesítményt nézzük! – 134. helyen ért célba.

A terepfutástól a Spartathlonig

– A futás számomra egy olyan szelep, amely a hosszú, irodában, íróasztalnál eltöltött órák után segít levezetni a munka felszültségét. Természetjárással és rövidebb távú futásokkal kezdtem, a kettő aztán szép lassan összekapcsolódott. Egy idő után arra törekedtem, hogy egyre nagyobb távolságokat tegyek meg egyre rövidebb idő alatt. Így kerültem kapcsolatba a tájfutással, ám az első versenyen rá kellett jönnöm, hogy nem ismerem a térképet, úgyhogy a rajtnál a homlokegyenest másik irányba indultam el – mesélte nevetve az ultrafutó.

A tájékozódási futást végül nem ezért, hanem azért adta fel, mert sok előre tervezést igényeltek a versenyek, viszont az ő munkakörében nehéz hetekre előre megmondani, mikor lesz szabadideje. Maradt tehát a terepfutás. Mivel azonban József szereti a kihívásokat, ezért a lefutott távok egyre csak nőttek, míg végül négy éve úgy gondolta, itt az ideje egy ultrabalatonnak. Akkor még egy négynapos rendezvény keretében futottak a versenyzők. Az egész megmérettetést katarzisként élte meg: feldobta a táj, tetszett neki a verseny közege, izgalomba hozta a 221 kilométer lefutásának kihívása, majd célba érkezéskor a tény, hogy teljesítette a feladatot.

– Az egyre hosszabb távok lefutása valahol a határaim feszegetését jelentette, de egyben az ismeretlen felfedezését is szerettem. Mindig szívből futottam, számomra a távolság mellett legalább annyira fontos az, hogy szép helyeken át vezessen az utam. Az úgynevezett „personal best-nek”, vagyis az egyéni csúcsnak számomra csak így van értelme – árulta el Preil József, majd így folytatta:

– A Sparthatlon az ultrafutás olimpiája, nagyon rangos rendezvény. Egy 2016-os ultrabalatonon sikerült kvalifikálnom rá, bár az, hogy végül indulhatok is, nem volt ennyire egyértelmű. A szabály értelmében ugyanis, ha az ember „csak” a kvalifikációs szintidőt éri el, akkor sorsolással döntik el, hogy azok közül, akik ezt teljesítették, kik versenyezhetnek majd Görögországban. Minden nemzet legfeljebb 25 fővel képviseltetheti magát. Ahhoz, hogy biztos induló legyél, 20 százalékkal jobb időt kell teljesíteni a megadott kvalifikációs időnél. Hatalmas szerencsének tartom, hogy kisorsoltak.

34 órás flow élmény

Az idei megmérettetésen is megmutatta magát az extrém időjárás, bár pont az ellenkező módon, mint ahogy számítottak rá: forróság helyett egy medikán – a hurrikán mediterrán változata – csapott le a futókra. Preil József mintegy 30 órát töltött esőben, olyan időjárási körülmények között, ami miatt például Németországban biztosan lefújták volna a futamot. A másik nehézséget a szintek jelentették: úgyszólván nincs is vízszintes szakasz, az ember vagy hegyre fel, vagy lefelé halad és persze hatalmas a szintkülönbség a távon. A Sparthatlon legnagyobb kihívását tehát nem a 246 kilométer jelenti. A 381 indulóból 238 futó ért csak célba az idén. Ha innen nézzük, ugye, nem is olyan rossz az a 134. helyezés. Preil József, jó kontroller módjára mindjárt hozzá is tette, a célba érés aránya 62 százalékos volt, de a magyarok teljesítménye ennél jobb, hiszen 76 százalékuk ért a finisbe. A futókat egyébként nem lehet kísérni, csak bizonyos állomásokon vehetnek át ételt, italt, vagy például fejlámpát a segítőiktől, de csak ezeken a pontokon lehet átöltözni is.

– Hatalmas pluszt adott, hogy az Akropolisztól indulva, a régiek lábnyomán futhattam. A Sparthatlonon részt venni már önmagában megtiszteltetés. Ekkora távon persze vannak hullámvölgyek, amikor az ember a fizikai teljesítőképessége határához ér, vagy mert több mint egy napot tölt a komfortzónáján kívül. Bennem részben az munkált, hogy ha egyszer eljutottam a versenyre, a lehetőségekhez mérten élvezzem minden pillanatát, és persze az is, hogy megmutassam, annak ellenére, hogy sorsolással jutottam ki, megérdemeltem az indulás jogát. De legfőképpen magamnak akartam megfelelni. Ám ami a legnagyobb támogatást jelentette, az a szeretet, amivel körbevettek és az a figyelem, amivel követtek a versenyen és azóta is.

És hogy nem válik-e az ember másokkal szemben is maximalistává és keménnyé a saját teljesítménye okán és jogán?

– Szerintem a keménység frusztrációból fakad, de ha az ember megismeri és át tudja lépni a saját korlátait, akkor egyre toleránsabbá válik másokkal szemben, mert megszabadul a frusztrációitól.