Kanadai író darabját dolgozta fel a Péntek 3 Tejátrum (galéria)

A régóta működő székesfehérvári társulat ebben az évadban még nem jelentkezett új darabbal, így a közönség már eléggé kíváncsi lehetett, mivel rukkolnak elő. Nos, a Bobory-Michna Boglárka rendezte Sógornők telitalálat – érdemes volt várni vele és csiszolgatni. Utóbbira nyilván lesz utólag alkalom, hiszen a bemutatón kiderülhetett, hol kell még alakítani, ám összességében élvezhető és nagyon is érvényes előadás született.

A kis kamarateremben szárítóköteleket látunk, rajtuk pedig csipesszel rögzített képek vannak vonzó lakásbelsőkről, bútorokról a kényelmes, vágyott életet jelképezve. Ide érkeznek meg a szereplők, a kilenc nő, akik először hang nélkül, zene alatt járnak körbe körbe, házimunkát – vasalás, teregetés – imitálva.

Majd elkezdődik a színdarab, amelynek szerzője a kanadai Michael Tremblay, aki egy rétegnyelven, az úgynevezett joualon írta meg művét. Erről azt olvasni, hogy egyfajta proli argó, sokszor nem éppen finom kifejezésekkel - mindezt Parti-Nagy Lajos író remek fordításában élvezhetjük.

Kilenc, a fogyasztói társadalom által erősen befolyásolt, nem éppen finom, ám sokszor a finomság, a műveltség látszatát kelteni akaró nőt követhetünk nyomon egyetlen helyszínen, egyetlen este alatt. A házigazda Lauzonné, vagyis Germaine (Schnöller Hedvig) a bélyegnyereményeivel foglalatoskodik, amelyeket felragasztva beválthat lakberendezési tárgyakra a cég katalógusaiból. A rengeteg bélyeg ragasztgatásához azonban segítség kell, ezért az asszony áthívja egy ragasztós parti keretében sógornőit, testvéreit, szomszédait – és aztán ebből lesz a konfliktus. Sok nő egy helyen alapvető feszültségforrás, hát még akkor, ha ezek a nők nem mindig őszinték, titokban irigyek, féltékenyek egymásra, lenézik a másikat – különösen, ha annak a másiknak szerencséje van, netán egy új élet lehetősége csillan fel előtte. Ám ezek mögött az érzelmek és viselkedések mögött sokszor csalódottság, régről hozott sérelmek húzódnak meg. Ezek az egyéni sérelmek, a szánalmasan hétköznapi sorsok pedig ki is derülnek a darab során, méghozzá a ragasztgatás alatt zajló nőcis eszmecsere közepette, egy-egy monológból.

A veszekedés, a konfliktus előre sejthető ennyi nő esetében, és mindjárt az elején el is kezdődik az anya és lánya, vagyis Germaine és Linda Lauzon (Szász Katalin) között. Hamar bejön a képbe az első intrikus nő, Marie-Ange Brouillette (Szabó-Takács Mona), aki az arcára feszített bájos mosoly után ki is fakad Germaine háta mögött arról, hogy mennyire utálja a nőt. Aztán megérkeznek a többiek is: Gabrielle (Mónos Viktória), Rose (Dörömbözy-Balog Ágnes), Yvette (Berky Éva), Lisette (Szigeti Anna), Thérese (Tomsits Nóra), Pierrette (Bobory-Michna Boglárka). A darabban egyetlen férfi szereplő van, Berky Gyula, de ő is nőt játszik, méghozzá Thérese idős, kerekesszékes anyósát, Dubuc nénit. Miatta borul ki a meny, akinek már elege van a magatehetetlen, idegesítő anyósból, akit egy fejbekólintással szoktak elhallgattatni – titokban persze. Csakhogy itt minden titokra fény derül előbb-utóbb. Például erre a rejtett erőszakra is, ahogy kiderül Thérese álszentsége is, vagy az, hogy a romantikára, pezsgésre vágyó szürke kis Yvette szombatonként egy masszázs szalonba jár, meg hogy a sznob Lisette sem ragyog annyira drágakőként, mint ahogyan azt a házassága előtt a szülei elképzelték. Mindenkinek van valami rejtegetni valója, valami, amit nem oszt meg a többiekkel. Egyedül talán Linda és a darab vége felé megérkező nagynénje, a prosti Pierrette őszinte, bár nekik is van titkuk, de legalább nem játsszák meg magukat. Illetve a slampos és közönséges Rose is őszinte, igaz, neki szintén bőven van mit titkolnia a többiek előtt – ám hogy mit, az egyelőre maradjon itt is titok.

A pergő párbeszédek, a vicces, sokszor szánni való karakterek mellett a szöveg viszi az előadást. Ebbe az úgynevezett „proli argóba” sokszor idegen, angol szavak keverednek – például absolutely (abszolútli) – amelyekkel a szereplők felsőbbrendűségüket, műveltségüket, vagányságukat akarják fitogtatni. Csakhogy inkább nevetségesek, ahogyan nevetséges a sok rosszul használt szólás vagy közmondás, idegen szó is. Például: „Görény mondja verébnek, hogy nagyfejű.” Vagy: „Az a maga szuterén joga…” Ezek mindannyiszor kacajt váltottak ki a nézőkből, akik egyébként is jól fogadták a sokszor elég kemény szövegvilágú előadást.

De hát ez egy ilyen közeg. Ahol a leleményes, szemfüles nők találják fel magukat a leginkább, ahol mindenki magának akarja kikaparni a csontot (akarom mondani, a gesztenyét…), így aztán nem csoda, hogy a ragasztás lopásba fordul át, és amíg Germaine nem figyel, a többi nő elkezdi lenyúlni a bélyegek egy részét.

Végül minden kiderül, ám hiába a bélyegezés, a ragasztgatás, mert a Kanári-szigetek, a trendi lakás és minden más is csak álom marad. Záró képként ismét visszatérnek a hangtalanul, robotszerűen házi munkát végző asszonyok – hiába, ebben a közegben végül is minden marad a régiben.