Simek Valéria, a költő és prózaíró

2013 és 2020 között megírt verseiből jelent meg a Hungarovox Kiadónál „Fészkelő fény” című lírai kötete. Gyakorta váltanak ki belőlünk katartikus élményt művei, melyekben hozzánk szól, beszélget velünk. Régóta megismert eszközeivel, a nemes egyszerűség hangján. A fogyó időről, a mulandóságról, a megőrzendő szépségről. Lakóhelyének földrajzi bájáról, a természetközeli emberi élményeiről. S persze fájó veszteségeiről.

Másik tavalyi, a Vörösmarty Társaság gondozta könyve, a „Hittem, szerettem” viszont a prózaírót mutatja fel. Az író édesanyja „bőrébe bújva” mesél egy küzdelmes és szép életről. Ahogy az előszót író (és a címlapot tervező és illusztrációkat készítő) P. Maklári Éva írja: „…Ez a könyv azonban sokkal több, mint egy élet története. Szociográfia egy korról, egy település életéről, szokásairól, hétköznapjairól és ünnepnapjairól…” Így, ezzel a teljességgel lesz izgalmas olvasmány, s többek között betekintést nyerünk egy olyan falu életébe, ahol szlovákok és magyarok élnek békességben. S arról is képet kapunk, hogy vallási tekintetben az egyik legszínesebb magyar település, hiszen az evangélikusok mellett számos kisebb felekezet is megtalálható immáron hosszú ideje Bakonycsernyén.

S mindezeket úgy ismerjük meg, hogy a középpontban végig az anya és családja története áll. Így kapjuk meg a korrajzot is, a múlt század húszas éveitől az ezredfordulóig. A bonyolult emberi kapcsolatok, a gyakran fájdalmas epizódok teszik még érzékletesebbé a történetet, amelyek a brutális történelem részei. Közben a szerző miniportrékat rajzol meg a családtagokról, a közvetlen környezetben élő emberekről. Olyan emberek ők, akik megszenvedték sorsukat, akiknek kijutott a szétszakítottságból is.

Egyfajta „szent naivitás” is a jellemzők közé tartozik. Egy idevágó részlet: „…Milyen jó lett volna mindig gyermeknek maradni, ártatlan, felelősségre nem vonható, egy kicsit dédelgetett, meggyűlölhetetlen, szeretetért kezet nyújtó és szeretetet feltételek nélkül is elfogadónak…” S ez egyben a „képzeletvilágú nincstelenség” korában fogalmazódik meg a mű főalakjában. Egy olyan történetben, amelynek minden eleme megtörtént a valóságban, és ezeket az elemeket színesíti Simek Valéria némi fikcióval, főként a dialógusok tekintetében. A történet valódi, a kidolgozottsága művészi. Ott is, ahol a gyermekkort idézi meg, és ott is, ahol a történelem szorongatta helyzetről szól. Nehéz sorsokat mutat meg a falu életéből, de a harmóniának a címben jelzett megnyilvánulásai mindvégig meghatározó jelentőségűek. Az anya fejlődéstörténete mindvégig a középpontban áll, s ezt az egyes szám első személyű elbeszélés is erősíti. A tisztes szegénység körülményei közepette.

Persze ebben a közegben is vannak emberi és családi gondok, és idesorolhatjuk azt, hogy a főhősnő szüleinek külön élése okoz bizonyos feszültségeket. Árnyalt tehát az összkép, a szerző nem festi hamissá a valóságot. És egyre inkább árnyakat jelent az is, hogy közeledik a második világháború az akkor még fiatal lány életében. Ebben az időben mennek el a fiatal lányok summásnak az Esterházy-birtokra, ahol a mű főalakja számára a teremtő munka az elsődleges. Így vall: „…Még tizennégy éves sem voltam, de munkám miatt már inkább felnőttnek számítottam. Gyermekségem gazdag játékvárát ledöntötte idesapám halála és a közeledő félelem a háborútól…” Újabb drámai fordulatok, ám érzékeljük benne az életigenlést, a helyüket megálló, dolgos, erős jellemű emberek világának az értékeit.

És elérkezünk a háborús jelenetekhez, amikor megjelennek az első halottak. A helyzet nyelvileg is sajátos: a szlovák nyelv segíti a párbeszédet az oroszokkal. Viszonylag szűkszavú az akkori jelenségek leírása, Simek Valéria óvakodik a túlzó részletektől. Jó ízléssel jeleníti meg a gyász idejét, az elesettek sokaságának tragikus látványát. Persze érzékeljük, hogy nem ez a falu volt a háború egyik központi helye, így a túlzott részletezés is hiányzik ezeken az oldalakon.

Aztán a háború utáni történések elhozzák újra a pozitív életösztönöket. A szerelem, az eljegyzés, a házasság és a bő gyermekáldás mozzanataira gondolok. Itt is jellemzi Simek Valéria stílusát a lírai elemek gazdagsága. Az Eljegyzés című alfejezet például így kezdődik: „…A fák meg­ülő csendjében lépkedtem hazafelé. A faluig lehúzódó erdők árnyékában békesség honolt. A zöld fű lágyan remegni kezdett a növekvő szélben. Az alkonyat a dombokra szállt, mire hazaértem…” Egy-egy verssor mindegyik. S a líraiság nem csupán nyelvi szépséget jelent, hanem a bemutatott életpillanat értékeit is erősíti. Mindez nem meglepő egy olyan szerző esetében, aki mégiscsak költő elsősorban.

A gyermekek születését is visszafogott hangon meséli el, olyan diszkréten, mint ahogy a lírája is olyan. Ugyanakkor – ha szűkszavúan is – érzékelteti a Rákosi-korszak jellemzőit, a „leadásos” időszakot. S az egyik alfejezet már a címében is árulkodó: Meggyen és kenyéren arattunk. Jellemző az is, ahogy a harmadik gyermek (maga a szerző) születését elbeszéli, szinte kívülállóként… Itt és másutt is jellemzi valami sajátos távolságtartás annak ellenére, hogy igencsak személyes odatartozásról van szó.

Aztán később egyre nagyobb léptekkel közeledünk a befejezés felé. És elérkezünk a szépséges utolsó szavakhoz: „…Uram, van valamilyen égi zár, kilincs, valamilyen csoda, mely hozzád nyitja ajtaját? Kérlek, engedj be, mert megfáradtam!” Így lesz teljes és hiteles egy asszony, egy anya, egy feleség portréja ebben a könyvben.