Az életszeretet színésznője

Az életünk legkülönbözőbb területéről kapott értesítések, tudósítások a világ mindenfajta történéseiről. Idegesítőek. Kár, hogy nem érzed mindig azt, hogy „teszek rá”, sem szóra, sem indulatra nem érdemesek. Csak akkor döbbensz rá, hogy milyen semmiségek ezek, amikor valódi fájdalmat okozó hír jön.

Amikor valóban szeretnéd összetörni a kegyetlen, kíméletlen készülékedet. Az igazi fájdalom közvetítőjét. Kihajítani az ablakon. Tehetetlen, mindent okoló és mindenkit felelőssé tevő fájdalmadban.

Mint „fogunkban az idegen anyag”, tényleg úgy szaporodik szívünkben a halál. Nehéz megszokni, megbarátkozni vele. Illetve, lehetetlen. Mert a fájdalom előtör és porig zúz.

Mint az, hogy „meghalt Börcsök Enikő”: Nekünk nem csak a Jászai Mari-díjas Érdemes és Kiváló Művész, a Vígszínház felejthetetlen tagja, hanem a fehérvári amatőr színjátszás, a Látó-kör csodálatos tehetségű versmondója.

Szinte gyerekként azonosulni tudott minden céllal, ami előbbre akarta vinni a színjátszást és a versmondást. Sőt, nemzeti ügyekért folytatott harcot. A színészet és az előadó művészet Istentől adományozott eszközeivel, a szintén a Feljebbvalótól származó tehetséggel.

Ilyenkor nincsenek szavak! Hiába süt kint barátságosan a januári Nap, hiába minden egyéb hír. A fájdalom széttöri a téged körülölelő világot, és csak egy kép marad előtted, egy mosolygó, igazi emberi arc. És szemek. A lélek tükre. Amit ismersz, a színjátszás, a versmondás a közös élmények által.

Hiába a széncinege az ablakod előtt. Fekete, károgó varjak csapata húz el fölötted…

Enikő! Szerettünk! Szeretünk!

Bobory Zoltán