Tóth Aladár életműve a minőség vonzásában: egy zenekritikus emlékezete

A ciszterci gimnáziumban tett érettségi vizsgát követően a budapesti tudományegyetemen diplomázott, ahol 1925-ben Adatok Mozart zenedrámáinak esztétikájához című disszertációjával doktori fokozatot szerzett. 1920-ban az Új Nemzedék, 1923-tól 1939-ig a Pesti Napló és a Nyugat zenekritikusa, 1926-tól 1929-ig a Zenei Szemle főmunkatársa volt.

Ars poeticája

„A műbíráló összekötő kapocs a művészet és a nagyközönség között: nemcsak elmélyíti, hanem öntudatosabbá is teszi a nagyközönség műértését. A kritikának ezért meg kell határoznia az egyes művészi jelenségek helyét és hivatását az emberi kultúrában; meg kell mutatnia, mit jelent egyik vagy másik művészet a közönségnek. Gyűjtse össze művészi életünk nagyszerű szélviharait, melyek rendszertelenül, gyakran ok nélkül egymással szembeütközve csapkodják a közönség fogékony lelkét; akkor ez a szeszélyesen összevissza korbácsolt tó hatalmasan előrehömpölygő áradattá fog dagadni, és megindítja a kultúra termelő malmainak kerekét” – fogalmazta meg ars poeticáját A magyar zenekritika feladatai címmel a Nyugatban 1925. október 1-jén megjelent esszéjében. Ennek jegyében az új magyar zene, Bartók és Kodály elkötelezett híveként tudományos igényű, egyben magas irodalmi színvonalú írásokkal avatta be olvasóit a modern muzsika műhelytitkaiba.

Szabolcsi Bence zenetörténész mellett a Zenei lexikon (1930–31) egyik szerkesztője volt – e munka 1965-ben publikált, háromkötetesre bővített, minden magyar könyvtár alapállományába tartozó változatban több jelentős címszótanulmánya (többek között Mozart és Beethoven életművéről) ismét megjelent. A fővárosban rendszeresen pódiumra lépő világnagyságok hangversenyeinek recenzeálása mellett Tóth Aladár a magyar előadói iskola feltörekvő tehetségeinek pályáját is nyomon követte. Elsőként méltatta Fischer Annie művészetét, akivel 1937-ben kötött házasságot. A nácizmus térnyerése elől 1940-ben Svédországba emigráltak, ahonnan 1946-ban tértek haza.

Tóth Aladárt képességeihez méltó feladat várta: Keresztúry Dezső vallás- és közoktatásügyi miniszter az Opera igazgatójává nevezte ki. A következő évtized az intézmény valódi aranykorának bizonyult: az igazgató nagy hozzáértéssel építette újjá a társulatot, bővítette a repertoárt. 1947-ben Budapestre hozta a súlyos betegsége után a pulpitusra visszatérő világhírű karmestert, Otto Klemperert: közös munkájuk eredményeként hétről hétre világszínvonalú előadásokban gyönyörködhetett a budapesti közönség.

Politikai viták

Az 1952-ben Kossuth-díjjal kitüntetett Tóth Aladár 1951 és 1956 között többször is vitába keveredett a kulturális politika akkori irányítóival – elsősorban Wagner és Bartók egyes műveinek (így a Csodálatos mandarinnak) a mellőzése miatt. Személyét és vezetési elveit ugyanakkor a másik oldalról is támadások érték: sokan a Rákosi-rezsim hű káderének tartották, melynek folyományaként 1956 őszén az operai „Forradalmi Tanácskozás” – távollétében – botrányos körülmények között leváltotta. Tóth Aladár olyannyira méltatlannak érezte ezt az eljárást, hogy a társulat nagyobbik részének kérése ellenére benyújtotta lemondását. Egyfelől mélységesen csalódott egyes művészekben, másfelől belefáradt a kommunista hatalommal való küzdelembe: nyugdíjba ment, s bár figyelemmel kísérte a magyar zenei élet eseményeit, energiáit Fischer Annie művészpályájának támogatására fordította, egészen 1968 októberében bekövetkezett haláláig. Ugyanebben az évben jelent meg az 1930-as évek második felének fontos zenei eseményeiről hiteles képet adó zenekritikáinak Bónis Ferenc zenetörténész szerkesztette válogatáskötete, melynek előkészítésében még örömmel vett részt.

Kapcsolata Fehérvárral sosem szakadt meg

Kapcsolata szülővárosával soha nem szakadt meg: élete végéig ápolta a középiskolai évek alatt kötött barátságait. Zeneírói pályája is itt indult: 1919 tavaszán a kor zavaros viszonyai között három lapszámig jutó, Pór Nándor szerkesztette hetilap, az Eszme közölte első cikkeit. Székesfehérvár zenei életéről 1938-ban A zenei műveltség harca őskoronázó városunkban címmel hosszabb tanulmányt írt, egy évre rá Kodály-ünnep Székesfehérvárott címmel számolt be az Éneklő Ifjúság a mester jelenlétében megrendezett hangversenyéről.

A város méltón őrizte emlékét: a zeneiskola 75. születésnapját köszöntő rendezvénysorozat részeként az intézmény (utóbb éveken át látogatható) kiállítással tisztelgett előtte. Az 1990. február 4-i megnyitóhoz kapcsolódva felejthetetlen élménnyel lett gazdagabb Székesfehérvár zeneszerető közönsége: özvegye, Fischer Annie zongoraművésznő jelenlétével emelte az esemény rangját, másnap, február 5-én pedig zenekari zongoraestet adott a Vörösmarty Színházban, Mozart és Schumann zongoraversenyeinek csodálatos előadásával ajándékozva meg a hálás zenebarátokat.