Az ördög sokat ígér, keveset ad, és végül mindent elvesz (videó)

– Hosszú és göröngyös út vezette el idáig. De kezdjük az elején: milyen gyerekkora volt?

–  Semmi különleges nem volt benne. Most 64 éves vagyok, és ha visszagondolok a gyermekkorom idejére, semmi kirívó nem jut az eszembe. Ma is sok a csonka család, az elvált szülők gyermeke az országban és az egész világon. Én is ilyen voltam, talán négy éves lehettem, amikor édesanyám elvált az édesapámtól. Egy kis faluban, Felnémeten laktunk, Egertől nem messze. Földes padlójú házban, szociálisan elég nehéz körülmények között éltünk, édesanyám a fűrészüzemben dolgozott. Mégis jó emlékeim vannak, mindent megkaptam, amit egy gyerek csak megkaphatott. Aztán valamikor 1967-ben elköltöztünk Egerbe, ott folytattam az általános iskolát. Ketten voltunk testvérek: azért mondom, hogy csak voltunk, mert a nővérem 16 évesen meghalt. Édesanyám házfelügyelő lett, kapott egy szolgálati lakást Egerben. Szóval semmi különös nem történt egészen 1971-ig, amikor elveszítettem a nővéremet, aki öngyilkos lett. Meg szokták kérdezni, milyen út vezetett a börtönök világába, keresik, miként szocializálódtam, hol voltak a törések. Lehet fiatalon rossz döntéseket hozni, és ezeknek megvannak a maguk következményei, de nem voltam rosszabb gyerek, mint a többi. Szerettem focizni és kardozni, nem ültem a sarokban, de senki sem úgy éli meg a gyermekkorát, hogy bűnöző lesz belőle. Nagyjából ennyi.

– Hogy ment a tanulás?

– Az első osztályt még Felnémeten töltöttem, másodikos koromban költöztünk Egerbe, akkor romlottak le a jegyeim. Ez akár a környezetváltozás következménye is lehetett. A fiamról tudom ezt, mert amikor beköltöztünk Galgamácsáról Mezőtúrra, amikor kivettük az óvodából, utána nagyon nehezen tudott a másik helyen beilleszkedni, még verekedett is, de fél év után helyrerázódott. Most már iskolás lesz ebben az évben. Száz szónak is egy a vége, nem voltam jó tanuló, még buktam is, igaz, a pótvizsgán átengedtek. Édesanyám azt mondta, jó fejem volt, amit akartam, azt meg tudtam jegyezni. De az éneket és a tornát leszámítva nem szerettem mást, csak álmodoztam, néztem ki az ablakon.

– És mi szerepelt azokban az álmokban?

– Gyerekkoromban repülős szerettem volna lenni, mindig néztem a gépeket az égen. De azt hiszem, hogy ez a gyerekeknek a sajátossága: pilóták akarnak lenni, vagy rendőrök, tűzoltók és katonák. Nem rajzolódott ki előttem határozott cél, azokban az álmokban inkább valamilyen irigységet éreztem, amikor láttam a tőlem idősebbeket. Hatodikos, hetedikes lehettem, amikor kilestem az általános iskola ablakán és figyeltem azokat a fiúkat, akik már kimaradtak az iskolából, de még nem dolgoztak, csak jöttek-mentek és én irigyeltem őket, mert nekem ott kellett ülnöm a padban. Szabadságra vágytam. Ez is az ördög műve, cukros képe a gyerekek előtt, mert ez nem szabadság. A szabadság az, ha valaki végig járja az útját, ami a tanulással kezdődik és az iskolák elvégzésével adja meg az esélyét a pályafutásának. De ezt akkor még nem így gondoltam.   

– A hittel, Istennel gyermekkorában semmilyen formában nem találkozott?

– Voltam elsőáldozó édesanyám elvárása szerint, hittanra is beíratott, de nem maradtak meg bennem jó emlékek erről. Nem akarom bántani a katolicizmust, az egyházat, talán nem is az ő hibájuk, de nem maradt meg belőle semmi. Nővérem halála előtt, 12 évesen lettem elsőáldozó, de megvolt, pipa, ennyi, ám Istent nem ismertem meg. Azt hiszem, nagy kegyelem és ajándék, ha valakinek már gyermekkorban kialakul az istenképe. Nyilván sok múlik a szülőkön. Az ördög nekem egyszer küldött egy olyan gondolatot, hogy a gyerekem olyan lesz, mint én, de Isten megnyugtatott belül, hogy ez nem igaz. Hiszen keresztény családban nő fel, nem meglepetés számára, hogy vasárnap istentiszteletre megyünk, étkezés előtt imádkozunk, hogy az apa bibliai történeteket mesél. Nem a szülőket hibáztatom, mert csak azt tudjuk adni, amink van, és ha a szülőnek Isten nincs jelen az életében, akkor azt nem tudja adni, azzal nem tud szolgálni.

– Melyik volt az első lépés a rossz irányba?

– Talán az alkohol, már fiatalon, 13-14 évesen. A Biblia azt mondja, a rossz társaság képes megrontani a jó erkölcsöt. Nem mindegy, kire néz fel az ember. Ezt fájó elmondani, mert olyan, mintha őt okolnám, de ez nem igaz: volt egy három-négy évvel idősebb fiú a baráti körömben, és nagyon felnéztem rá, mert már megjárta a börtönt. Az első rossz lépés tehát az alkohol volt, miatta jöttek a családi veszekedések. Édesanyám újra férjhez ment, a nevelőapámhoz, akivel már több mint ötven éve együtt él. Nagyon sok konfliktus adódott, kérték, ne csavarogjak, édesanyám egyszer még a ruhámat is szétvágta azért, hogy ne menjek el a házból. Ha bezárta az ajtót, kimásztam az ablakon. Már nem tudtak kezelni otthon és én a rossz társasághoz csapódtam, akik egyébként nem annyira rosszak: a lakótelep kulcsos gyerekei voltak. De mindent kipróbáltunk. Van, aki elszív egy füves cigarettát, és nem szív el többet, más egyet havonta, megint más pedig rákattan és kábítószerélvező lesz. Ugyanígy van az alkohollal, van, aki az első pohár ital után nem iszik többet, csak alkalmakkor, más pedig alkoholista lesz. Bibliai igazság az „atyáinktól örökölt hiábavaló élet”. Nagyapáméknak borkóstolójuk volt, ő ivott, édesapám ivott, és amikor megittam az első pohár sörömet, és megéreztem a hatását, akkor az én génjeim elkezdtek emlékezni és belekapaszkodott a belső természetem abba, amit hoztam az én atyáimtól. Nem azért ittam, hogy jól érezzem magam, nem azért, mert szomjas voltam, hanem azért, hogy berúgjak. Szomorú, hogy rengeteg ember van ezzel ugyanígy, azért iszik öt sör után még egy deci pálinkát, hogy berúgjon. Aki így él, abban nincs rend. És bennem sem volt rend. A bűn nagyon hamar megérkezett az életembe, otthagytam az iskolát, elmentem egy szállodába kifutófiúnak, ahol elloptam a pénzt, ami azzal járt, hogy állandóan féltem. Mert a bűn mindig félelemmel jár. A félelmet pedig italba fojtottam, hogy mutassam, ki vagyok. Egy családi veszekedést követően aztán a már említett férfival összetalálkoztam Egerben egy italkimérő helyen, elmentünk a Balatonhoz és megtörtént életem első betörése. Édesanyám nagy bánatára betörő lett a fiából, pedig egy édesanya nem erre szüli a gyerekét. És a gyerek sem betörő akart lenni, hanem repülős, vagy tűzoltó. De bűnöző lett, aki a börtönök világát járta. Az ördög sok mindent lefest az ember elé, de soha nem mondja ki a teljes igazságot: sokat ígér, keveset ad, és végül mindent elvesz. Az első betörés után tizenegy hónapra fogtak el, és akkorra már az ország tíz megyéjében akadt sértettem. Rengeteg betörés volt mögöttem és tíz hónapot kaptam. Így kezdődött el az a kaotikus, lelki nyomor felé tartó menetelés, amelynek a belépője a tököli börtön lett.

– Miként tudta odabenn elviselni a napokat?

– Isten az én istentelen életemben is mellettem maradt. Nem engedte, hogy kiverjék a fogamat, nem lettem szexuálisan aberrált – egyszerűen megőrzött. Nem az én kemény, férfias kiállásom őrzött meg minden veszélytől, hanem Isten kegyelme, amit még nem ismertem. Isten az, aki a visszafordíthatatlant vissza tudja fordítani, csak neki van ehhez hatalma. A hívők ezt már tudják, a nem hívőknek pedig adja Isten, hogy megtudják. Az ördög csúf festménye, amikor valaki például a közösségi oldalakon romantikázik a börtönök világáról és olyan képeket tesz fel, amelyek azt kívánatossá teszik. Ezek részigazságok, a kilencvenkilenc százalék mellett az egy százalék. Azt nem mutatják, amikor az ember a fal felé fordulva sír, mert nincs ott a gyereke. Amikor megfosztják attól, amihez még egy állat is ragaszkodik: a szabadságától. Egy rab ember duplán rab. Egyrészt az ördög fogságában van, a bűneinek a rabja, másrészt fizikai értelemben is fogoly. A börtön egy taposómalom, egy szürke világ, ahol túl kell élni a napot, aztán a következő napot. Sokan azt mondják, konformista lesz az ember, hozzászokik az úgynevezett kényelemhez, ahhoz, hogy kiszolgálják és programot szerveznek neki reggeltől estig, és még a villanyt sem neki kell lekapcsolnia. De ehhez nem lehet hozzászokni, én úgy gondolom. Amikor valaki kilép a szabad világba, fizikailag is más atmoszférába kerül, mert kint még a levegő is más. A kapun kívül megszabadul a benti lelkek nyomásától, ami kiárad, a frusztrációtól, a belső elfojtottságtól: mindez hirtelen megszűnik. Sokan mondják, akik bejárnak szolgálni a börtönbe, hogy éreznek ott valamilyen nyomást. Hát ezt érzik. Ezt megérzi egy nem hívő ember is.

– Ön mégis visszajár.

– Igen, legutóbb a szegedi börtönben jártam, a hármas objektumban, oda vittem ennek a világnak a legjobb hírét. Azt mondtam a raboknak, nézzétek meg az életem! Nem azt állítottam, hogy nekem sikerült, hiszen én Isten irgalmába kapaszkodtam és Ő tartott meg ezen az úton. Nekik is sikerülhet! Léteznek eljárások arra, miként illesszék vissza a bűnözőket a társadalomba, de csak Istennek van ehhez tökéletes programja, amely működik annak az életében, aki Őt választja. A börtön egy túlélőtábor, és nagyon rossz hír a társadalom és a bent ülők számára, hogy nem nevel jobb embereket. Ez egy szükséges rossz, nincs jobb, nem találtak ki jobbat. Persze mondják, hogy vágják le a kezüket, öljék meg őket, de nem ilyenek a törvények. Kiveszik őket a társadalomból, mert vétettek a szabályok ellen, de nem változnak meg, mert abból, hogy sok rossz embert összezárnak egy kupacba, még soha nem sült ki jó. Minden emberi kapcsolat legerősebb formálója a beszéd. Én olyanokkal találkoztam a szegedi börtönben, akik életfogytiglant kezdtek el ülni, és minden két pohárral kezdődött. Majd jött két üveg a nyolcadik kerület valamelyik kocsmájában, és ott sokan beszélnek, mondják az „okosságot”, aztán elmennek és megcsinálják a balhét, meghal valaki, és következik a harminc év fegyház. De hogy kezdődött? A szájjal, a beszéddel. Úgy mondja a Biblia, élet és halál van a nyelv hatalmában, amelyiket szeretjük, annak a gyümölcsét esszük. A börtön egy rácsos akadémia, ahol rosszabb embereket képez ki a közeg. A jó hír az, hogy lehet beszélni Istenről is, lehet jó hírt mondani, lehet Istenhez térni, lehet választani egy másik utat, ami nem a pokolba, hanem a mennybe vezet. Isten nem a múltunkat nézi, hogy honnan jövünk, hanem azt, hová tartunk és szeretnénk menni.

– A szakemberek szerint nagyjából kilenc év az a határ, amit még mentális sérülés nélkül meg lehet úszni a börtönben. Ön maradandóan sérült?

– Engem nyolcszor büntettek és több mint harminc évet töltöttem bent, az életem felét. Természetesen érzem a súlyát. Az, hogy mentálisan és fizikailag egyben vagyok, annak egyetlen oka van. Pál apostol a börtönből írta a levelet: „És Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban.” Az ember konzerváló ereje, sója az Isten jelenléte. Az utolsó büntetésem több mint húsz év volt, fegyveres rablásért. A nagy kegyelem azzal következett be, hogy lebukásom után másfél évre megtértem, és azt a hosszú időt az Úrral töltöttem, ráadásul aktívan. Gyülekezetet alapítottam, szakmát szereztem, olyanokat tettem, amelyek hasznosnak bizonyultak a környezetem számára és hiszem azt, hogy Isten is kedvét lelte bennük. Az Istennel való közösség lett az, ami megvédett, megőrzött a legnagyobb ellenségemtől, ami nem a környezetem volt, hanem önmagam. Istennel való közösség ez a perc is, amikor róla beszélek. Krisztus áldozata adott nekem egy olyan pillanatot, amikor meghallottam az evangéliumot, majd odaléptem az Istenhez és megszólítottam a saját szavaimmal. Odaadtam neki, amim csak volt, az egész nyomorúságos életemet, gyermekségemtől fogva addig a napig, amíg bűnvallást tettem. Az volt számomra a nagy mosakodás, amikor kértem a bocsánatát és elfogadtam Jézus áldozatát, amit értem is hozott.  Megvallottam Istennek, hogy az életem értéktelenné vált, de ha Ő tud még ezzel az élettel valamit kezdeni, akkor neki adom.

– És tudott.

– Van egy házam, egy autóm, otthonom. Már az is csoda, hogy 64 évesen elmondhatom, hogy októberben hároméves lesz a lányom, a fiam hetedik születésnapját pedig decemberben ünnepeljük, és a feleségem vár reám. Semmi nem lenne ezekből, ha én nem térek meg. Ezek óriási dolgok, nagyon hálás vagyok mindezért, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy van egy helyem a mennyben. A lényeg az, hogy Isten megbocsátotta a bűneimet és ebből a romlandó házból, amelyből most épp kinézek, úgy szabadított meg, hogy készített helyette egy romolhatatlant. És olyan jó, hogy ez nem csak egy mese.