Bicskával a kezében jött világra (galériával)

Pongrácz Gyula, ahogy mondja, a lovak között nőtt fel Csetényben. A lovak szeretete és a kézművesmunka egész életét végigkísérte. A bábolnai sport-lovaskiképzőben végezte a középiskolát. 
Már kisgyerek korától életrevaló volt. Az általános iskolában is két ellenőrző könyve volt. Az egyikben csak a jó jegyek szerepeltek, a másikban minden más, amit egy mókusfészekben tartott.

Örökmozgó gyerek volt. Az esze megvolt a tanuláshoz, de sosem tudott nyugton maradni. Tanárai unszolására szülei pszichológushoz vitték, mivel nem bírtak vele az órákon. A pszichológus a beszélgetésük után azt mondta, a tanárnak kellett volna őt meglátogatnia. 
Abban az időben még másként értelmezték azt, ha egy gyereknek sokkal több fel­adatra lett volna szüksége, mint általában. A tanár, amikor nem bírt vele, kizavarta az óráról, de mivel nem mondta meg egyértelműen, hova kell mennie, volt, hogy a kertben a cseresznyefáról szedték le. 
A szülei nem lelkesedtek az ötletért, hogy lovakkal és kézművességgel akar foglalkozni. A képzőművészetire akarták beíratni a rendkívüli kézügyességére hivatkozva. Véleményük szerint a lovaglás és a lovak szeretete csak egy hobbi, amiből nem lehet megélni. 
A középiskolában bekerült egy fúvószenekarba, mert hamar kiderült számára, több helyre tudott eljutni az a lovas ember, aki harsonázott a lovas zenekarban, mint aki csak lovagolt. Mellette atletizált is.

Később Tapolcára, a Dobó laktanyába került, leszerelése után túravezetőként dolgozott, de a Balatonon a festészettel is foglalkozott. 
A csontfaragást akkor kezdte, amikor a Szittya Lovas Egyesület megalakult, melynek alapító tagja volt. Farag marhacsontból, őz, szarvas, és lócsontból is. Minden egyes csontból mást lehet készíteni. Ezerféle dolog készülhet, a dísztárgyaktól kezdve a mindennapi használati tárgyakig, mint például egy sószóró, pálinkáspohár, virágtartó, amit lőportartóként is lehet használni, de van itt varrókészlet is lovas emberek számára. 
Ezek mellett más csodálatos faragott díszítéseket is készít lőfegyverekre, fokosra, tulajdonképpen bármire, amit meg lehet faragni. 
Kézművessége nem áll meg a faragásoknál. Bőrdíszművességgel is szívesen foglalkozik. Legnagyobb részben a lovas élethez fűződő munkák készülnek bőrből.

Miközben munkáit csodálom, a sztorik, mesék, történetek sem apadnak el. Mint kiderül, a pajkos élet nem veszett el a gyerekkorral. 
Egy fokost mutat, aminek a fejét le lehet csavarni. Ez nem véletlen. A parasztembernek annak idején a mindennapjaihoz tartozott ez az eszköz. Nemcsak a mindennapi munkájában volt segítségére, de önvédelemre is remekül lehetett használni. Amikor mindennemű fegyver birtoklását betiltottak, a magyar ember nem lázadt, gondolkodott. Ha lecsavarom a fokos fejét, már csak egy bot, az meg nem tilos. A fokos fejét pedig el lehetett rejteni a zsebben, ha mégis kellene. Így alakították át a lőfegyvert is például szekercévé annak idején. A falra akasztva a fináncok csak egy favágó eszközt láttak, azt már nem vették észre, ha leveszik a szekerce fejét, az bizony egy puska. 
Nincs olyan, amit Gyula ne tudna a magyar hagyományokról, földművelő, állattartó elődeink életéről, de leginkább a betyárvilágról. 
A lovaglást ugyan egészsége már nem engedi, de nem kétséges, hogy amint felépül, a hátasok is visszatérnek életébe. Addig is a lovasbarátok támogatják abban, hogy a lovak közelében maradjon, még ha csak messziről is csodálhatja a nagyszerű állatokat. 
A kézművesség és azon belül a faragás, ami mindennapjainak a része. Szeretik munkáit, sok a megrendelése. Sorban állnak a megmunkálásra váró előkészített tárgyak. Nyughatatlan. Még most is egy igazi „betyár”.