Érzelmes percek a fehérvári mentőállomáson – Egy legenda mondott búcsút 31 év szolgálat után

Klupács Péterről akkor így szólt Reszegi Imre megyei vezető mentőtiszt: „Kevesen mondhatják el magukról, hogy még az életben legendák lettek. Te pedig az vagy, legenda lettél Fejér megyében a mentőknél. Gépkocsivezetők, ápolók, mentőtisztek, orvosok, rezidensek, önkéntesek, gyerekek százai tanulták meg tőled a szakma alapjait s nőttek fel a kezed alatt.”

Kicsit repüljünk vissza az időben. Hogyan kezdődött a pályafutása?

– A rendszerváltás előtt az építőiparban dolgoztam, a Fetévnél. 1989-ben azonban munkanélküli lettem. Akkor volt kicsi Kata lányom, így cseréltünk a feleségemmel, aki kórházban dolgozott, és ő visszament, én pedig otthon maradtam gyesen – ami akkor igazi kuriózumnak számított. Amikor a 190 centi magas legény berontott a tanácsadásra, gyerekével a karján, a csupa hölgy közé, akkor mindenki megdöbbent. Feltűnő jelenségek voltunk, na. De nagyon szerettem, olyannyira, hogy később már a harmadik gyermekemmel is otthon maradtam. Rendkívüli volt otthon a kicsikkel foglalkozni, látni, ahogyan nyílnak a világra, kiteljesedik a kíváncsiságuk, jó volt megtanítani őket rajzolni, színezni, számolni – ezek világi jó dolgok voltak!

Feleségem, Herczeg Éva az egészségügyben dolgozik, s ő ajánlotta, hogy próbáljam meg a mentőszolgálatot. Én pedig úgy voltam vele, hogy amíg nem lesz más, addig jó lesz. Ez volt 1990. június 1-jén, 31 évvel ezelőtt. Azóta sem bántam meg, hogy volt előéletem, hogy már tapasztaltan kerültem oda, és nem fiatal kezdőként. Volt fogalmam a dolgokról – segített a gyereknevelés és a gyerekkorom is. Én egy csodálatos helyen, Gánt-Bányatelepen nőttem fel. Szüleim a bányában dolgoztak, később a településrész egy szociális intézmény lett. Az otthonunk az intézményen belül maradt. Ez nagyon jó alapot adott az élethez. A mentőpályafutásom nagyon erős társadalmi helyzetben kezdődött, hiszen a taxissztrájk akkor csúcsosodott ki, s hirtelen nagyobb feladat elé állított bennünket. Épp ilyen erősre sikeredett a befejezés is, hiszen a Covid- járvány végére esett. Ez a harminc év nekem tehát a taxissztrájktól a Covidig tartott.

Tehát odament, hogy majd ha jobbat talál, továbbáll. Ez mégsem történt meg. Vajon miért?

– Szeitl Tibor volt a betanítóm, mentő gépkocsivezető. Én is akként kezdtem. Amikor először a mentőn bekapcsolta a szirénát Tibi bácsi, hogy megmutassa, hogyan szól, hatalmas élmény volt! A mai napig a fülemben van, ahogy mondta: „Nézd, Peti, így szól a sziréna!” Tibi bácsinak és az akkori csapatnak nagyon sokat köszönhetek, a mentőzés alapjait, az akkori kornak megfelelő tudást tőlük szereztem meg, nagyon hálás vagyok érte.

Milyen helyzetek mutatták, hogy ez a pálya mégsem csak valami átmeneti dolog?

– Sok-sok helyszínre kimentem, sok mindent láttam, sokszor fájdalmakat, borzalmakat. Egy idő után azonban azt veszi észre az ember, hogy már nem tudja abbahagyni. Ez egy kettősség a mentő életében, mert úgy néz ki, mintha arra várnék, hogy valakinek baja legyen és mehessek segíteni. Ez egy őrület valahol, nagyon nehéz a valódi helyén kezelni. S közben belekerül az ember egy olyan spirálba, amelyből nincs kiút. Egyre többet tanultam mindeközben: elvégeztem a mentőápoló-képzés több fokozatát s minden olyan tanfolyamot, lehetőséget megragadtam, ahol tanulni lehetett. Az volt a célom, hogy mindig jobb és jobb legyek. 15 éve elvégeztem az oktatói képzést, így ma már elmondhatom, hogy az állomáson az új dolgozók javarészt nálam tanultak be.

- A fejlődésemet azonban – a képzéseken, tanfolyamokon kívül – a mentőversenyzés határozta meg. 2003-ban a magyarországi mentőversenyt megnyertük Petróczy Andrással és Fülöp Róberttel. Az volt a fődíj, hogy a Csehországban rendezett nemzetközi Rally Rejviz mentőversenyre 2004-ben kijutottunk. A világ minden tájáról indulnak csapatok. Döbbenten láttuk azonban, hogy négyfős csapatok vannak, miközben mi hárman vagyunk. Kicsit hátrányba kerültünk tehát, de nagyon tisztességes helyezést értünk el azzal, hogy az 54 csapatból a tizenhetedikek lettünk. A következő évben visszamentünk, és akkor már közel 80 csapatból a második helyezést értük el – Kanada mögött végeztünk. Ez volt az első alkalom, hogy egy magyar csapat állt nemzetközi dobogón, tulajdonképpen Európa legjobbjaként, s ez valahol nagyon felemelő érzés volt. Utána a versenyzés hosszú évekre meghatározta az életünket, s közben bővültünk Horváth Attilával. Sajnos róla már csak múlt időben beszélhetünk. Az évek alatt változott, bővült a csapat: Kovács Eleonóra, Gara Edit doktornőkkel, Ferenczi Krisztiánnal, Szakasics Zsolttal, Somogyi Jánossal, Kiss Lászlóval. Ahogy egyre jobbak lettünk, meghívásokat kaptunk a világból: Törökországból, Izraelből, Ciprusról is. Ezeken a versenyeken már arra voltak kíváncsiak, hogy egy adott nemzet mentőegysége hogyan működik. Láttuk tehát, hogyan zajlik például Japán, Kína, Panama, Kanada, Amerika mentése – a világ minden tájáról szereztünk tapasztalatokat ezeken a megmérettetéseken. Meg kell hogy mondjam, nagy büszkeség volt ennek a részese lenni.

Ezeket a példákat látva Magyarország mentőegységeit milyen felkészültségűnek, milyen szakmai szinten állónak látta?

– Világszínvonalúnak, és így gondolom most is. Mind felszerelésben, mind tudásban a magyar mentőzés a világ élvonalába tartozik, büszke vagyok rá, hogy a tagja voltam. Remélem, örökre az is leszek.

Több mint harminc év távlatából, gondolom, nehéz ki emelni néhány olyan helyzetet, amely nehéz vagy felemelő volt a mentések szempontjából.

– Mentésről nem beszél az ember. Amit kint a helyszínen lát a mentő, az bezáródik örökre a lelkébe. Se a családdal, senki mással nem beszéli meg. A legszebb a mentésben a szülés, amikor egy új élet kezdődik. Az mindig feltölt hosszú időre. A sikeres újraélesztések is ilyenek. Főleg gyermekek esetében. Nekem a 31 év alatt négy gyermek újraélesztésében sikerült részt vennem, akik azóta is élnek. Ezeket a neveket beírja a lelkembe az élet. De nemcsak a szépet és a jót írja be, hanem a szörnyűséget is. Ezekkel együtt kell élni. Nem mindenki tud.

De hogyan oldja meg, ha bezárja a lelkébe?

– Szerencsém van, a jó családi háttér segített: a gyerekeim, a feleségem, akivel 35 éve jóban-rosszban együtt vagyunk. Nem kell elmondani nekik semmit akkor sem, ha történt valami. „Apát most hagyjuk békén kicsit” – így segítenek.

Látom a nyakában a keresztet, ez mennyire szimbolikus vagy mennyire fontos?

– Valamibe kapaszkodni kell. Ha nem is megyek el a templomba, de azért el tudom mondani a bajomat. Mondjuk úgy, hogy ez a kereszt valahol a múltamat, a szülői hátteret jelképezi. Valahol azonban a jelenemet is, amelyben a magam módján, de beszélgetek Istennel. S remélem, hogy meghallgat.

Milyen volt a búcsúzás, az utolsó nap?

– Készültek a bajtársak! Kicsit meglepetés volt, de azért vártam, hiszen szokás volt. Örültem a rengeteg ajándéknak, s tervezek egy nyugdíjas bulit is. „Úgyis bőgni fogsz!” – mondták. Hát majdnem meg is történt, szorította a torkomat. Jók voltak az utolsó vonulások is. Megkaptam azt, hogy azokkal mehettem egy autón, akikkel régóta együtt dolgoztam.

Tehát valóban vége van, tényleg eljöttek a nyugdíjas évek?

– Azt nem hiszem, hogy valaha mentőzöm még, de nagyon szeretnék tanítani. A jövő mindig kifürkészhetetlen… Tervek, álmok vannak, szeretném azt a tudást továbbadni, ami bennem van. A Te vagy a hős program, amit Mészáros Zalán barátommal vittünk az iskolákba, szintén a tudás átadásáról szólt. Ennek már második éve nem vagyok a része. De a tudást szeretném továbbra is kamatoztatni, amit az évtizedek alatt megszereztem. Nagyon fontos továbbadni azoknak a laikusoknak, akik nem értenek hozzá és szeretnének segíteni másokon. Láthattuk a jó példát az Eb-meccsen, ahogy a dán csapatkapitány profi módon megmentette a társa életét. Simon Kjaer egy hős. Bárki lehet az, csak egy kis gyakorlat kell hozzá.

Említette az álmokat. Mi lenne a legnagyobb?

– Azt szeretném, hogy azt mondják: „Úgy szeretném csinálni, ahogy a Klupács Peti.