Széthasadt a fél évszázados botrány, és megmutatta igazi arcát

A bölcső városa

Bár naponta recsegett az Internacionálé ócska sora: „A múltat végképp eltörölni” kezdetű, de Fehérvár népe kezdte elhinni, hogy igenis van múltja. A jó öreg Kralovánszky Alán régésztől elfogadták, hogy az a nagy halom kő városunk és népünk bölcsőhelye, a Nagyboldogasszony Koronázótemplom. És ez 1971-ben nagy szó volt! A múltba újra belekapaszkodó városlakók szájízét is édesebbre varázsolta, és ebben partner volt Székesfehérvár vezetése is. Az ezeréves millennium lázában égett a megyeszékhely. Minden gondolkodója azon munkálkodott, hogyan lehetne legszebben, maradandóan megünnepelni 1972-ben az első magyar város ezredik születésnapját. Szocialista brigádok ígértek vállalásokat, még a lakásépítési programnak is ezer volt a kulcsszáma, szinte adta magát, hogy a Székesfehérvári Városi Tanács és az Állami Képző- és Iparművészeti Lektorátus pályázatot írt ki 1971 elején egy millenniumi emlékmű megalkotására.

A pályázatok

A millenniumi emlékmű pályáztatása mellett meghirdette a városvezetés azt is, hogy a régi Palotaváros helyére új lakótelepet építenek, amelynek névadója Lenin elvtárs lesz. Természetesen a millenniumi emlékművel egy időben a kommunista „géniusznak” is terveztek egy szobrot, oda, ahol most a pulóveres Petőfi áll. Tudjuk, hogy az akkori szűrt levegő, a szocialista diktatúra nem engedte volna, hogy csak úgy ünnepelje Fehérvár az ezeréves évfordulóját, ezért az akkori városvezetés ravaszul Lenin elvtárs mögé bújt, így született meg a későbbi Lenin lakótelep, mai nevén Palotavárosi lakótelep terve.

A Lenin-szoborral és a Lenin lakótelep terveivel már elkezdődhettek a millenniumi megemlékezés nagy tervei. Néhány hónappal később, 1971 áprilisában már öt alkotás makett-terve érkezett a városi tanács kis-tanácstermének középső, hosszú asztalára. Szépen sorban álltak a tervek, amikor megérkezett az Állami Képző- és Iparművészeti Lektorátus által kivezényelt szakmai zsűri, élén Makrisz Agamemnon Munkácsy- és Kossuth-díjas szobrászművésszel. Mielőtt az értékelést megkezdték volna, úgy döntöttek, hogy az egyik makettet félreteszik a Kossuth-festmény alatti kis asztalra, mondván, a szerteágazó oszlopok az esetlenséget, az elmúlást szimbolizálják, aminek a millennium idején nincs helye. Agamemnon így fogalmazott: „Művészeti szempontból értékelhetetlen, túlságosan didaktikus, szájbarágós, három kidőlőben lévő karó.”

Zsűri értékelése

A zsűri hosszú tanakodás és elemzés után meghozta döntését. Nem kívántak rangsort állítani, ezért csak egy első helyezést jelentettek be a város vezetőinek. Azt mondták, az óriási haraszti fehér mészkőtömbökből épített Élet fája alkotás népmeséket, ősi mondákat idéz meg, miközben a talapzata köré készítendő tíz betongyűrű az elmúlt tíz évszázadot jelképezi – ezért választották nyertesnek Vígh Tamás szobrász és Erdély Miklós építész Élet fája című alkotását. Ám ekkor Tilinger István tanácselnök felháborodásának adott hangot: mi az, hogy az egyik alkotást kiveszik az értékelendők közül? Agamemnon látva, hogy úgysem tudja a városvezetőt meggyőzni, úgy reagált, ha akarja, legyen az a második.

Demokratikus játék

A tanácselnök kijelentette, hogy megkérdezi a népet is, mondják el az emberek, hogy melyik alkotás tetszik nekik a legjobban az ötből. A szót tett követte. A Fejér Megyei Hírlap 1971. május 5-i számában a 8. oldalon megjelent az öt terv fotója, valamint egy szavazólap. A tervekhez nem írtak alkotókat, hogy az ne befolyásolja az embereket. Sőt, a demokráciát tovább fokozták – ami ma is ritka –, és megnyitották a tanácsháza kapuit, hogy a maketteket közelről is szemügyre vehessék Fehérvár lakói. A Hírlap hasábjain így tálalták az alkotásokat:

Szavazás

És a nép szavazott, amit a Fejér Megyei Hírlap május 13-i számának 8. oldalán le is közöltek: 1. terv: 2 szavazat; 2. terv 31 szavazat; 3. terv 10 szavazat; 4. terv 59 szavazat; 5. terv 119 szavazat. Ezek alapján a hírlapolvasók úgy döntöttek, hogy a legalkalmasabb alkotás az 5. tervnek megfelelő égre törő lángnyelv koronafoglalattal. A második helyre az égre törő párhuzamos oszlopokat választották.

A végleges eredményhirdetés

A Fejér Megyei Hírlap június 11-én a 8. oldalon közölte le a tanács hivatalos eredményét, amit itt szó szerint közlünk: „A Makrisz Agamemnon szobrászművész elnökletével összeült zsűri Vígh Tamás szobrászművész és Erdély Miklós építész „Az élet fája” című alkotásának ítélte oda az első díjat. A második díjra Skoda Lajos építész és Kalló Viktor szobrászművész tervezetét tartotta méltónak. A székesfehérvári Városi Tanács – a város lakossága körében végzett közvélemény-kutatás eredményét is figyelembe véve – úgy döntött, hogy mivel az első díjat nyert pályamű túlságosan szimbolikus, ezért Skoda Lajos és Kalló Viktor második díjat nyert tervezetét valósítja meg. Ez az emlékmű tervezet három magasbatörő alumíniumsugarat ábrázol. Ezeket gyűrű fogja össze, amelyen történelmi alakokat ábrázol a művész.”

Mint látjuk, a városi tanácsot nem zavarta a szakmai zsűri döntése, de a nép szavazatai sem. A tanács döntését egy napon közölte le a Fejér Megyei Hírlap és a Népszabadság is

Országos botrány

Életfa-vágás címmel egy glosszában említi Nagy László költő az Élet és Irodalom június 19-i számában, hogy bár az Életfáját választotta a szakavatott zsűri, a városi tanács mégsem teszi az Öreghegy legmagasabb pontjára, „Jobban kedveli a második díjasat, mivel a „közvélemény-kutatás eredményeit is” figyelembe vette. Én azonban csendesen megkérdezem: ki ért jobban a művek megítéléséhez, a szakértő vagy a laikus? Ha az utóbbi, akkor minek az előbbi? Millenniumi emlékműnek az életfa miért oly „túlságosan szimbolikus”? És bátorkodom megkérdezni, akik a zsűri ellenére így döntöttek, tudják-e egyáltalán, hogy az életfa micsoda? És miért gondolják Fehérváron, hogy az emlékmű ügye az övék csupán? Mint az országos életfa egyik levélkéje, „csak ennyit akartam” elsuttogni.” – írta Nagy László költő. És sorra robbantak fel a folyóiratok, országos napilapok.

Nem értették, mi történik Fehérváron. Lenint mindenki elfelejtette, és a millennium országos ügy lett, tiltakoztak a nagy napilapok publicistái, hogy az ezer év nemcsak Székesfehérváré, hanem az egész országé. Előfordult az is, hogy lesuttyózták a fehérvári embereket. Persze akadt helyi író, aki védte a város erkölcsi falait. Kátay Antal így válaszolt Nagy Lászlónak a Fejér Megyei Hírlap június 27-i számában: „Nagy László glosszabeli alapállása azért is furcsa, mert ilyen alapon azt is megkövetelhetné az emberektől, hogy képekből és irodalmi művekből is csakis az első díjas alkotásokat vásárolják... a székesfehérvári millenniumi emlékmű pályázatára nem falusi kovácsok, hanem rangos képzőművészek küldték el alkotásaikat. Rangos művészek, akiknek eszébe sem jutna gyermekeik kezéből kiütni Nagy László szép verseit csak azért, mert József Attila művei is megszerezhetők.”

Rossz matematika

Miközben harsogott az ország, és senki nem értette, hogyan lehet a művészetet összekeverni a demokráciával, senki nem vette észre, hogy rossz a matematika. Azt hagyjuk, hogy a szakmai zsűri teljesen alkalmatlannak találta a ma Fehérvár tetején tornyosuló háromágú torzót, csak a tanácselnök kedvéért mondott rá második helyet. De a nép nem. A Hírlap is leközölte, mégsem szúrt szemet senkinek, hogy a háromágú szavazatait meghaladták a nagy térkiképzésre tervezett oszlopok, sőt négyszer annyi szavazatot kapott az alumínium lángnyelv. Na, de akkor miért áll az Öreghegyen a háromágú emlékmű?

Évezredhez méltatlanul

Tilinger elvtárs már a háború után nagy mozgalmi harcostársa volt az ifjú Skoda elvtársnak, hát a millennium közeledtével úgy érezte, megajándékozhatja kommunista barátját egy alkotás lehetőségével. Így is tett, de ő már előre megígérte a cimbinek az eredményt. Aztán jött a zsűri, amelyik rá se akart nézni Skoda elvtárs torzójára. Semmi gond, hívjuk a népet segítségül! Tilinger elvtárs kitalálta a népszavazást, ami meg is történt, de a nép sem akarta olyan nagyon azt a háromágút. A legjobban a 25-30 méter magas lángnyelvet szerette volna, de még a romantika tereként kialakított közteret is jobban kedvelte az istenadta. Ám az ígéret szép szó... Tilinger István akkor is megajándékozta Skoda Lajos szovjet ösztöndíjas építészt az ország és a város millenniumi emlékművének elkészítésével. De a harcostársi gesztust azért valahogy legalizálni kellett, mert az mégsem jó, ha kiderül az igazság. Ezért Tilinger István tanácselnök bement a Fejér Megyei Nyomdába, ahol a Hírlapot nyomták, és elkért egy nagy köteg remittendát (lapterjesztőknél visszamaradt példányok – a szerk.), majd a tanácson az asztalhoz csapva kiadta a parancsot: tessék ikszelni! És a tanácsi alkalmazottak ikszeltek, azzal akár első is lehetett a háromágú rém. Ennek az aljas tettnek a titkát sorra vitték magukkal a sírba: Gubics István (1926–2000) a városi tanács vb elnökhelyettese, aki ellenezte az egészet (Felmentését 1975. augusztus 29-én kérte egészségi állapotára hivatkozva); Schreck János (1933–2003), a városi tanács szervezési osztály vezetője, aki nem szeretett volna részt venni (Felmentését 1975. augusztus 29-én kérte egészségi állapotára hivatkozva); Tatár Dezső (1935 –2017), építési osztály vezetője, aki beosztotti nyomás alatt volt (Később főépítész, majd Nemzeti Emlékhely Alapítvány kuratóriumi titkára). Egy ember maradt, aki nem tudja ezt a terhet átvinni a másvilágra. Vele beszéltem.

Tanulság

Ha Székesfehérvár középkori épített emlékeit úgy rombolta le az osztrák, hogy szinte nyoma se maradt, majd az ezer esztendőt ünneplő város tetejére olyan torzót helyeznek el cimborák, aminek a domborművei között ott éktelenkedik Tilinger elvtárs arcdomborulata és Skoda elvtárs önarcdomborulata, joggal vetődik fel a kérdés: valóban Fehérvár ennek a hazának a bölcsője? Azt mondom, igen! Csak hazug ideológiák számító emberei torzítják el a képet, ami a valódi Székesfehérvárt mutatja. Ez a város megérdemelné, hogy valaki felépítse azt a Nagyboldogasszony katedrálist, amit még a török is csodált, és Fehérvár visszakapná rangját!

A két főszereplő

Tilinger István (1919–1993) tanácselnök, kőműves, autodidakta építész: 1938 óta dolgozott Fehérváron. Jó elvtársi magaviselete miatt 1956. december 14-től Székesfehérvár tanácselnöke lett. Ezt a tisztségét közel két évtizeden keresztül gyakorolhatta. 1973 áprilisában vált meg elnöki pozíciójától. Kevesen tudják, hogy az ő elnöklése alatt készítették elő azt az 1973. október 18-án hozott döntést, ami alapján 30, korábbi díszpolgárt megfosztottak díszpolgári címüktől, és ez így is maradt 1990-ig, a rendszerváltásig. Talán így érthető, hogy Balázs Miklós tanácselnök 1985. március 22-én díszpolgári címet adományozott a jó elvtárs Tilinger Istvánnak.

Skoda Lajos 1926. június 22-én született, 1997. október 31-én halt meg. 1945. október 21-én lépett a kommunista pártba. 1947 szeptemberében került a a Műegyetem építőipari fakultására. 1948 novemberétől szovjet ösztöndíjas Leningrádban (Szentpétervár). 1954-ben kitüntetéssel végzett. A szovjet-ösztöndíjas építészmérnök, munkásmozgalmi harcostársa volt Tilingernek. Főbb művei: Köztársaság téri Mártír emlékmű, békéscsabai 1919-es emlékmű, Károlyi-mauzóleum, BNV nagycsarnok, Alba Regia Szálló. A Középülettervező Vállalat igazgatója 1958-tól 1970-ig. 1972-ben a fővárosi tanács elnökhelyettese lett.

A fehérvári millenniumi pályaművek utóélete

Élet fája (Vígh Tamás szobrászművész és Erdély Miklós építész)

Lángnyelv (Kiss István szobrászművész)

Háromágú (Kalló Viktor szobrászművész és Skoda Lajos építész)

A szakmai zsűri által megválasztott Élet fája sokáig csak makett formában volt látható, csak költők és írók álltak ki mellette, de a szocialista világkép nem bírta elviselni a mondák, magyar mesék jelképét. Sokáig fiókban maradt a terv. Vígh Tamás szobrászművész alkotását végül is 2009. augusztus 29-én, szombaton avatták fel Visegrádon, a Duna-partján.

Az istenadta nép Kiss István szobrászművész gigantikusra tervezett Lángnyelvét választotta a millennium emlékére, de Tilinger Skodának tett ígéretét megtartva ezt is figyelmen kívül hagyta. Budapestnek tökéletesen megfelelt egy kisebb változata, ami csak ötméteres. 1973-ban Pest és Buda egyesítése alkalmából állították fel a Margitszigeten, és áll ott azóta is.

Végül a Háromágú. Nem kellett a szakmai zsűrinek, sőt félre is dobták, és még csak tárgyalni sem akartak róla. Nem kellett Fehérvár polgárainak sem. Két haver szerette volna lapolgatni egymás vállát, ezért éktelenkedik Székesfehérvár legmagasabb pontján a háromágú torzó, amit Millenniumi Emlékműként ismerünk.

Mellékszereplők, akik tudtak Tilinger István emlékművel kapcsolatos dolgáról:

Gubics István (1926–2000) Székesfehérvári Városi Tanács VB elnökhelyettese; a Hazafias Népfront városi bizottságának alelnöke) 1948-ban a Diósgyőri Szakszervezeti Ifjúmunkás és Tanoncmozgalom vezetője. 50-es években a bicskei járási DISZ-bizottság titkára. 1958 novemberében a bicskei járási tanács tagja, valamint az MSZMP megyei bizottságának osztályvezető munkatársa. 1962. április 7-én a Fejér megyei Testnevelési és Sporttanács tagja. 1963. január 2. a megyei választási elnökség elnökhelyettese. 1967-től a városi tanács elnökhelyettese, és ebben a minőségében foglalkozott az emlékművel. Felmentését 1975. augusztus 29-én kérte egészségi állapotára hivatkozva, ezután kinevezték a vidámpark igazgatójának.

Schreck János (1933–2003), az ügy idején a városi tanács szervezési osztály vezetője volt, majd 1971. május 10-én a tanács vb-titkára lett, ebben a minőségében foglalkozott az emlékművel. Az ő idejében született meg az új lakbér rendelet (1971. 06. 14.) 1975. augusztus 29-én felmentését kérte egészségi állapotára hivatkozva. 1987. április 1-jétől a Székesfehérvár Városi Ügyészség vezető-helyettes ügyésze.

Tatár Dezső (1935 –2017) Építési osztály vezetője az emlékmű választás idején. Majd főépítész, Nemzeti Emlékhely Alapítvány egykori kuratóriumi titkára.

Makrisz Agamemnon (1913–1993) Munkácsy- és Kossuth-díjas szobrászművész, az Állami Képző- és Iparművészeti Lektorátus hivatalos zsűrivezetője. Ő szembehelyezkedett Tilingerrel, de a hatalom elnyomta akaratát.

Nagy László (1925–1978) költő, prózaíró, aki először írt kritikát a háromágú ellen:

Életfa-vágás – Székesfehérvár monumentális emlékművel szeretné megünnepelni várossá alakulásának ezredik évfordulóját. Ezért a város tanácsa pályázatot hirdetett. Makrisz Agamemnon szobrászművész elnökletével a zsűri megvitatta a pályamunkákat, s az első díjat Vigh Tamás szobrászművész és Erdélyi Miklós építész Életfa című alkotásának ítélte. Olvashatjuk mindezt a múlt pénteki lapokban. Fölállítják a szobrot, gondolhatnánk. De a hír a továbbiakban úgy szól, hogy e mű mégsem lesz dísze a fehérvári Öreghegynek, mert a városi tanács túlságosan szimbolikusnak tartja. Jobban kedveli a második díjasat, mivel a „közvélemény-kutatás eredményeit is” figyelembe vette. Én azonban csendesen megkérdezem: ki ért jobban a művek megítéléséhez, a szakértő vagy a laikus? Ha az utóbbi, akkor minek az előbbi? Millenniumi emlékműnek az életfa miért oly „túlságosan szimbolikus”? És bátorkodom megkérdezni, akik a zsűri ellenére így döntöttek, tudják-e egyáltalán, hogy az életfa micsoda? És miért gondolják Fehérváron, hogy az emlékmű ügye az övék csupán? Mint az országos életfa egyik levélkéje, „csak ennyit akartam” elsuttogni.

Élet és Irodalom 1971. június 19.

...és egy ember, aki nem akarta a titkot a sírba vinni.