Csöndes közösségépítők a csabdiak

„Teremts olyan világot, ahol nem vagy egyedül! Építs közösséget, és vigyázz rá!” – e gondolatok jegyében alakították meg maroknyian húsz esztendeje az egyesületet, amely szép csöndesen azóta is működik. Kis ünnepségek, rendezvények követik egymást, falusi békés máglya­rakás, idősek teadélutánja, kiállítások, irodalmi előadások jelzik szervező kedvük színeit.

Csabdit szokták Bicske Rózsadombjának is nevezni: Csakugyan festői Csabdi fekvése, építészeti szerkezete, s a hozzá tartozó Vasztélypuszta sincs olyan messze semmitől, ám vadregényes, nyugalmas hely.

Valaha a soványka földek nem kényeztették el lakóit, mégis három felekezet emelt magának templomot némi uradalmi segítséggel – katolikus, református, evangélikus vallásúak harangja csendül a tornyokban. Mára népszerű lakóhely, bizalmas, kedves közeg, s az utóbbi évek fejlesztései kapcsán kényelmes és korszerű szolgáltatásokat nyújt lakóinak.

Kipofozták a szerény kultúrházat

De ki ér rá manapság, a tavaszi munkálatok idején, szombaton délután egyesületezni, kiállítást nézni, verseket hallgatni? Nos, ennyi időre régen is megálltak hétvégén… A falu közepén álló szerény kultúrházat kipofozták, közösségi találkahelynek megfelel. Ezúttal Fehér János, tatabányai illetőségű, elismert fotós képeit mutatták be Gengeliczky László előadóművész és Talabér Angelika gitáros-énekes közreműködésével.

Vörös Magdolna, a Csabdi, Vasztély Jövőjéért Egyesület elnöke és Huszárovics Antal polgármester köszöntötték a közönséget, köztük az egyesület alapítóit. Újságcikkek, helyi kiadványok gyűjteménye foglalta össze az eltelt két évtized megörökített eseményeit; ezen csodálkozni szoktunk: ez ilyen régen volt? Mintha ma történt volna, amikor Fekete Erzsike első elnökletével megalakultak.

Fehér János fotói magas szakmai minőségűek, szinte teljes egészében az alkotó erdélyi élményeit örökítik meg, de nem sablonosan. A szépség és archaizmus mellett szociofotók tanúskodnak szegénységről, elhagyatottságról, mulandóságról, de leginkább mégis arról, hogy az eltelt száz év kifosztottsága ellenére Erdély (még) a miénk! Talabér Angelika Gyulai István megzenésített verse refrénjét vissz­hangozta: „Magyarul tűrök, magyarul küzdök, magyarul álmodom…”

És aztán persze az egyesületi ünnepség fénypontja az volt, amikor a Petőfi Sándor Általános Iskola néptáncosai bevonultak! A közönség öröme kétszeres ilyenkor, a táncos gyermekekben fellelik az elődök vonásait, mozdulatait. S a felismerés mindannyiunkban megfogalmazódik: a sok szoknyát, puffos blúzt, kalapot, csizmát viselő lányok, fiúk, valahogyan szebbek ilyenkor – lányosabbak a lányok, férfiasabbak a még csak pelyhedző állú legénykék. Hiába letűnt világ ez a külsőségben, visszahozzák a táncos percek a genetikus emlékezetben őrzött érzéseket. Ezt elismerik a gyerekek is, kacagták a tánc után. Ők a jövő, bennük bízhatunk.