Démonai elől a művészetekbe menekült az előszállási Marton Pál

Édesanyám alkoholista – kezd bele mondandójába a huszonhat éves srác, ezzel rögtön megalapozva beszélgetésünk súlyát. Még fiatalabb koromban próbáltam segítséget kérni neki egy szervezeten keresztül, ők azonban lemondtak róla, mondván, nem áll szándékában meggyógyulni.

Az 1992-ben Budapesten született srác gyermekkorát az addikciótól függő édesanya, rengeteg lakóhely és a csonka család jellemezte, hiszen édesapjával mindössze 2002-ben, ötödik osztályos kisfiúként találkozott először.

Konkrétan lecsókolomoztam.

- Ő hívott minket Előszállásra, ahova végül 2003-ban költöztünk, az ötödik osztály végét már itt fejeztem be. Míg korábban, annak ellenére, hogy folyamatosan bántalmaztak az iskolában, jó tanuló voltam, itt elkezdett romlani mind a magatartásom, mind a szorgalmam. 2006-ban végeztem, majd visszaköltöztünk a Tiszántúlra.

Mivel gyermekkorom óta nagyon érdekel az elektromosság, így középiskolai tanulmányaimat Budapesten kezdtem el, műszaki területen, ahonnan villamosmérnöki pályára szerettem volna továbbmenni. Az élet azonban közbeszólt. Tanulmányaim a családi háttér miatt elég hamar félbeszakadtak, miután két kollégiumból is eltanácsoltak. Agresszív voltam, a feszültség ott jött ki belőlem, a második kollégiumi botrány után pedig már visszaköltöztem a Tiszántúlra.

Hogyan jöttek a szakdolgozatok a képbe?

Az első akkor, amikor édesanyámnak próbáltam segíteni az addikciója leküzdésében. A második egy véletlen találkozás eredménye. Mindkét esetében elmondható, hogy az életem elejétől az aktuális napig ölelték fel a sorsom, telis-tele szomorúsággal.

Életútinterjúkat kellett írnom hozzájuk, és ekkor törtek rám az első komolyabb pánikrohamok, amik azóta is velem vannak. Nagyon megijedtem, rögtön arra gondoltam, hogy itt a vég. A kórházban aztán felvilágosítottak, hogy nem szervi problémáról van szó, hanem pszichés dologról, köszönhetően a sok szorongásnak, stressznek.

Volt olyan amatőr filmes ismerősöm, aki szerint érdemes lenne egy drámát készíteni az életemből. Én ezt nem szeretném, mert mindent próbálok elviccelni, kvázi furcsa lenne egy rólam szóló szomorú filmet végignézni.

2013-ban apám elhunyt, és ekkor tértem vissza Előszállásra. Ebben az évben ismertem meg a feleségemet, akivel egy fellépésemen találkoztunk, ő akkor már rajongója volt a zenémnek. Azóta van egy négy éves kisfiunk, és bár sok nehézséggel kellett megküzdenünk, együtt sikeresen túljutottunk rajtuk.

Van egy melankolikus kisugárzásom, ami talán nem annyira színpadra való, de szerencsére mindig volt velem valaki, aki átbillentett ezen az állapoton.

Mennyire könnyen írsz szöveget?

Fogalmazzunk úgy, hogy vannak görcsös alkotásaim is. Először mindig alapzene készül, ezek nagy részét én írom. Van olyan, hogy nagyon akarok írni rá szöveget, de egyszerűen nem megy. Van olyan is, hogy sétálok az utcán és jön egy ötlet. Változó ez a dolog, sokban függ a dallamtól is. Amikor írok, mindig magányra van szükségem. Sajnos fordult már elő, hogy valaki hozzám szólt az alkotás közben és én hajlamos voltam kiabálni vele, hogy hagyjon békén.

A szorongás miatt is nehéz számomra az írás, generalizált szorongással küzdök, és ez el tudja venni az ember kedvét az alkotástól. Sok csalódás ért a zenei pályával kapcsolatban.

Eleve hiányolom a társadalmunkban az összetartást, de a legutolsó terület a művészet volt, ahonnan hűtlenségre és támadásokra számítottam.

Éppen ezek miatt most kicsit leálltam a zenéléssel, bár szabadidőmben gitározni szoktam.

Miért kezdtél el zenélni és miért pont a rap lett a Te műfajod?

Gyermekkoromban szinte bármit meghallgattam Eminemtől kezdve a magyar mulatósig. Ebből kifolyólag nehezen tudtam saját magam számára is meghatározni, hogy tulajdonképpen nekem mi is tetszik igazán. Aztán egy nap meghallottam egy trip hop műfajú dalt, melynek hatására elkezdtem azt érezni, hogy engem zavar, ha valami szöveg van a dallamon. Elkezdtem nyitni az instrumentális zenei irány felé. Egy idő után azonban hiányzott az a tartalom a dalokból, amit csakis szöveggel tudunk kifejezni.

Rájöttem, hogy mekkora tartalmi háttere lehet ennek a műfajnak. Gyakorlatilag bármiről lehet írni, nincsenek korlátok. Szöveg terén pedig a rap vitte el a pálmát, hiszen durván kétszer-háromszor több sor áll rendelkezésünkre, mint mondjuk egy pop dal esetében.

2007-ben vettem fel első házi felvételemet, mindenféle zenei előképzettség nélkül. Ebben az évben költöztünk Lajosmizsére, és akkor derült ki, hogy két rokonom is zenél. Megkerestem őket egy-két írásommal, meghallgattak és tetszett nekik a szöveg. Bevettek a csapatukba és onnantól együtt muzsikáltunk.

2008-ban Kecskemétre mentünk az első stúdiódalainkat felvenni. Nehéz lenne szavakkal leírni, hogy mit éreztem ott a fülkében, remegtem, izzadtam.

Ezután még feljebb akartunk lépni és felkerestük a Cultus Digital hangstúdiót Budapesten. Rajtuk keresztül lehetőségem volt együtt dolgozni MC Gőzzel és a Children of Distance zenekar gyakori társával, Ladányi Patríciával (Pattyval) is, továbbá sokszor ülhettem be Kolláth Zsolt mellé alkotás közben, így nagyon sok trükköt tudtam elsajátítani tőle. Mindmáig nagyon jól esik, hogy Zsolti kikéri a véleményemet egyik-másik munkájáról… tőlem, akinek abszolút semmiféle szakképesítése nincs.

2009 és 2011 között az egyik tag kiválása miatt ketten maradtunk a csapatban. BrOtHeRhOoD néven megcsináltuk első lemezünket „Ha tehetnéd, ha nem” címmel, ezeken kaptak helyet a fent említett kollaborációk is. Ekkor éreztük azt, hogy valamit sikerült elérnünk a zenei pályán. Érdekesség, hogy a srác stílusa és az én stílusom teljesen elüt egymástól és mégis tökéletes harmónia lett az egészből.

Fellépéseket azonban 2013 óta nem vállaltam. Előszálláson megépítettem a házi stúdiómat és ekkortól már egyedül alkottam. Szabadabbnak éreztem magam, nem volt akkora nyomás rajtam, de végül túl sokat vállaltam, így most picit pihentetem a zenei vonalat.

Kezdetben BrOtHeRhOoD néven alkottatok, aztán szólóban Scrap lett Belőled. Hogy találtad ki ezt a nevet?

A név 11 éves korom óta létezik. Nagy hiphoperekként eljártunk graffitizni a barátaimmal. Nekem mindenféle nevem volt az idők alatt, de egyikkel sem tudtam igazán azonosulni. Kezdetben voltam Shadow (mert hát muszáj volt menő angol nevet találni), de az művésznévnek elég furán hangzik. Elkezdtem lapozgatni egy szótárt, stresszes voltam attól, hogy nem találok megfelelőt. Aztán az S betűnél rábukkantam a scrap szóra (fordításban hulladék, selejt, kis darabka). Mivel a szó jelentése is rendkívül fontos volt számomra, révén magam is egy kis darabkája vagyok csak ennek az univerzumnak, megmaradtam ennél. Gyakorlatilag onnantól kezdve szinte senki sem hívott Palinak.

Mondtad, hogy a dalaid többségében Te írod az alapot. Úgy sejtem, fordult már elő olyan is, hogy valaki más zenéjére írtál szöveget.

Igen, volt, amit vásároltam, és volt olyan, amit baráti alapon kaptam, de viszonylag ritka az ilyen. Sajátra egyébként szerintem picit nehezebb szöveget varázsolni, hiszen mire minden hangjegy pontosan oda kerül, ahova a fejedben elképzelted, gyakorlatilag megunod magát a dallamot. Ekkor kellene még nekiállni a szövegnek. Mindezek ellenére tisztábbnak, jobbnak éreztem az összes olyan produkciót, ahol mindent én csináltam.

Ha valamit elkezdek, azt befejezem. Viszont ha valaminek nem akarok nekiállni, lustálkodni akarok, az is megtörténik. Rendkívül nehéz az akaraterőmet kontrollálni, hiszen egyszerre vagyok céltudatos, de könnyelmű is.

Beszéljünk egy kicsit a drónozásról, ami valahol ötvözi a két nagy érdeklődési körödet, a műszaki, technológiai vonalat és a művészetet. Hogy kerültél Te a távirányítású eszközök világába?

Van egy féltestvérem, aki repülőgépműszerész szakon végzett. Tizenegy éves voltam, amikor ő belépett az életembe. Tizenhat éves kora óta vezet repülőket, és egy nap megkértem, hadd tartsak vele egy felszállás erejéig. Életemben nem féltem még annyira, mint akkor, ellenben nagyon élveztem. A repülésnek azonban főleg a technológiája, a látványértéke fogott meg engem, nem az, hogy fizikai formában is ott üljek egy gépben. Körülbelül hat éve szereztem tudomást arról, hogy polgári felhasználásban is megjelentek a drónok, én pedig nagyon szerettem volna kipróbálni őket. Első drónomat az interneten találtam, és mivel túlzottan sok pénzem nem volt, elcseréltem az akkori telefonomra. Az már csak az üzlet után derült ki, hogy a vásárolt eszköz egy klónja volt annak az eredeti márkának, amit kerestem.

Évekkel később vásároltam egy komolyabb gépet, amivel vakon tanultam meg drónozni, azaz nem volt kijelzőm, ami mutatta volna, hogy éppen mit lát a kamera. Miután ezt eladtam, a tulajdonomban már csak egy olyan régebbi gép volt, amit gyakorlatilag teljesen elhasználtam, több ember gyakoroltatására is ezt a gépet használtam, ám nemrég váltam meg tőle.

Augusztus végén ellátogattam Zichyújfaluba a Távirányítású Eszközök Találkozójára, ahol megismerkedtem a Double Ring Wings csapattal és Pál Károllyal, akivel nagyon hamar megtaláltuk a közös nevezőt, gyakorlatilag neki köszönhetem a mostani drónomat, mindemellett pedig óriási szakmai és emberi támogatást kaptam tőle.

Abszolút hobbinak indult a dolog, csakúgy mint a zenélés esetében, de nagyon remélem, hogy egyszer lesz lehetőségem a drónozással munkát vállalni. Addig is rengeteget repülök, képzem magam ebben a témában. Semmiképpen sem szeretnék lemondani erről, számomra a repülés adja a szabadság, a nyugalom érzetét, valami olyat, amire idáig még a zene sem volt soha képes.