Egy férfi, aki csak a két kezében bízott

Sági Sándor 1956-ban született, majd egy egyszerű velencei családban nevelkedett: hasonló több millió is lehetett akkoriban Magyarországon. Anyja otthon maradt, a háztartást vezette és közben napszámba járt a hegyre, a szőlőt kötözte, kapálta, majd szüretelte. De sajnos túl sokat ivott közben, talán azért is, mert Sándor testvérét néhány hónapos korában elveszítette. Az alkoholt nem bírta a szervezete és túlságosan korán, harminckét évesen meghalt. Sándor apja bányász, egészen pontosan vájár volt Kincsesbányán. (Katonakoromban oda vittek minket teherautókkal egyszer egy héten zuhanyozni a közeli bázisról: még a föld fölött is nyomasztó egy hely volt.)

– Pázmánd felől jött egy busz, összeszedte a falusiakat és hordta őket a bányába Velencéről – emlékezett Sándor. – Apám beteg lett, szilikózist kapott, amit a mai napig nem tudnak rendesen gyógyítani. Emlékszem, gyerekfejjel Fehérváron megmutatták nekem, hogy a jobb tüdejének az egyik sarka volt csak egészséges, a többit megfertőzte a bauxit. A végére teljesen lerobbant és hatvanöt évesen meg is halt szegény. Én most már egy évvel idősebb vagyok, mint ő volt a halálakor.

Miután eljöttem Sándortól, felhívtam egy kincsesbányai barátomat, és kérdezgettem egy kicsit. Elmesélte, mennyire kemény hely volt a kincsesi bánya. A vájárok vizes rongyot próbáltak a szájuk elé tartani, amikor lehetett, de sokan így is megbetegedtek odalent. Aztán amikor a bányát bezárták és a bányászok elkezdtek munka után járni, ha valakiről kiderült, hogy lent dolgozott, már nem is vették fel. Sok családi tragédia született ebből. De térjünk vissza Sándorhoz.

– Eleinte úgy éltem meg a gyerekkort, mint mások, de aztán nekem már tizenhárom évesen dolgoznom kellett. A kőműves Nagy Gyuri bácsi mellé kerültem segédmunkásnak, akitől nem csak szakmát, emberséget is tanultam. Aztán tizenöt évesen elmentem a vízügyi igazgatósághoz, ott is segédmunkás lettem. A korom miatt a papíron vízhordóként szerepeltem, de valójában műtárgyépítőként alkalmaztak, betoncölöpöket vertünk le géppel, zsaluztunk, betonoztunk, mindent csináltunk. Aztán következett a kenyérgyár Velencén, ugyanazt csináltam, mint a többiek, cipót dagasztottunk, sütöttünk. Egy évet voltam ott, de alig vártam, hogy leteljen. Akkoriban kis híján megnősültem, ám egy nappal az esküvő előtt visszamondtam az egészet.

Meghökkentem és ez látszott is rajtam. Sándor elmesélte, hogy a menyasszonya vett neki egy ajándékot, egy nyakkendőt az esküvőre, de ez hiba volt, mert ő soha nem hordott nyakkendőt.

– Mondtam, hogy nem temetésre megyünk mi, hanem lakodalomba. Ezen jól összevesztünk. Ő aztán férjhez ment máshoz, én pedig egyedül maradtam. És ez a helyzet máig sem változott.

A kenyérgyár után ismét a vízügynél kötött ki, matróz lett egy kotróhajón a Velencei-tavon, de időnként dolgozott a tatai Öreg-tónál, a Balatonnál, de még a Fertő tavon is. A hetvenes években járunk, és az a munka eltartott már egészen a cég megszűnéséig. Nagyjából a rendszer, vagy másként fogalmazva, a módszerváltásig.

– Jó időszak volt, nagyon sok kalandot átéltem. Kotortuk a tavat, még a kajak-kenu pályát is mi csináltuk. Aztán amikor jött a hétvége, legény­emberként én maradtam őrségben a hajón, míg a többiek otthon pihentek, és néha kimentem a partra inni egy üveg sört. Amikor egyszer így elmentem sörözni, lányok feküdtek rá a hajóra napozni. Aztán később úgy léptem vissza a hajóra, hogy közben a lábammal ellöktem a parttól, s aki maradt, az maradt… 

Csónakkikötőket építettek, a Szúnyog-szigetnél és máshol partfalakat húztak fel. Jól bírta fizikailag, hiszen közben még focizni is volt ereje, a velencei helyi csapatban és az üzemi csapatban rúgta a bőrt. Az egyik évben kis megyei csapatként a legjobb tizenhat közé jutottak a Magyar Népköztársaság Kupában.

– Géppel, csőrendszeren keresztül kotortuk ki az iszapot és juttattuk a partra, egy kijelölt területre. A zagy aztán megszáradt, és ráhordták a földet. Az egész tavat így kotortuk ki, az egész tókörnyék ilyen feltöltött terület. Veszélyes volt, mert aki a zagytérbe beleesik, elmerül és meghal, hiába tud úszni, mert iszapban nem lehet. De soha egy kotrónak sem volt balesete, mert nagyon figyeltünk egymásra és a napot szondáztatással kezdtük. De a munka hivatalos része ezzel be is fejeződött, mert utána már csak feketén dolgozott.

– Az akkori cég megszűnt, most hallottam, hogy toborozzák vissza a régi embereket, de akikkel együtt dolgoztam annak idején, olyan már egy se él. Szóval harminc évet melóztam feketén, abban volt mindenféle fizikai munka a kőműveskedéstől a kertásásig. De ástam én egyedül háromszáz méteres gödröt is vízcsatornának. Ahová három ember kellett volna, azt megcsináltam magam. De itt a nyoma: rossz a lábam, bár más bajom nincs. Idén tavaszig megcsináltam mindent, de most lerobbantam. Menni ne kelljen semmit, mert még felemelnék egy zsák cementet, s odavágnám akárhová. Mivel nem voltam bejelentve, mindenki zsebből fizetett, így az egész életem után összevissza húsz évem van, amiért nyugdíjat kapok.

A szülői háza nincs már meg, az évek során elkopott az ára. Egy időben megpróbálta vállalkozásban üzemeltetni a csúszdát a velencei strandon, de nem jött be, az is csak vitte a pénzt. Nem alapított csa­ládot, csupán rövideb-hosszabb együttélései voltak, gyereke sem született, így aztán öregségére egyedül maradt.

– Tudom, hogy rossz döntéseket hoztam. Talán annak idején nem kellett volna összevesznem a menyasszonyommal – jegyezte meg Sándor. Tizenhat éve a Bence-hegyen lakik baráti szívességből egy olyan házban, ahol nincs villany, vezetékes víz, csatorna. A vizet a közeli lovardából hordja magának. 

Otthon töltötte a karácsonyt, és persze egyedül, de a magányhoz hozzászokott az eltelt évek alatt. Azt mondja, ebben is van jó, mert így legalább nem kell senkivel vitatkoznia.

A Fidesztől kapott egy karácsonyi élelmiszercsomagot, aminek nagyon örült… Tudom, hogy Sándor sorsában nagyon sokan osztoznak ma Magyarországon olyanok, akik a rendszerváltás után bár keményen dolgoztak, feketén tették ezt, mert akitől a pénzt kapták, azok nem jelentették be őket. És közben rossz döntéseket hoztak, nem reagáltak jól a megváltozott világra. Hogyan énekelte Cseh Tamás? „Nem bírták a váltásokat”. Velük vannak tele a hajléktalanszállók.

Sándor szerencsés ember, mert még vannak körülötte, akik segítik. A jó szándék és fiatalságának emlékei tartják életben.