Istenért az embereknek

Régen volt 1954, amikor pappá szentelték. Kispapi felvételét így indokolta: Pap szeretnék lenni Istenért az embereknek, emberekért az Istennek. Szentelési jelmondatát Szent Páltól kölcsönözte: Mindenkinek mindene lettem. Kiss János a Szent István Emlékérem idei elismertje.

Tihanyi Tamás

- Hatvan elmúltam, amikor kezdtek kitüntetni, ezért ezek a díjak engem már annyira nem befolyásolnak abban, hogy ki vagyok.  Tudom, hogy az ilyet szerényen és alázattal kell megélni. Éppen a koromnál és   a neveltetésemnél fogva ez talán így sikerült is.

- Milyen volt az a bizonyos neveltetés? Gondolom, Nagykőrösre kell visszaemlékeznie.

- Még korábbra, éspedig ide Fehérvárra, mert valójában a gyökereim ide húznak. Édesapám és édesanyám itt ismerték meg egymást, de mire megszülettem, édesapámat már áthelyezték Nagykőrösre, s ott éltem hat és fél évet. Második elemista koromban kerültünk Ceglédre, ezért oda fűznek felnőtté válásom évei.

- Nem lehettek könnyű esztendők, hiszen már közeledett a második világháború.

- A húszas évek végétől a Trianon utáni időszak valóban sok nehézséget okozott  egészen addig, amíg nem kaptunk vissza elcsatolt területeket, mert az valahogyan helyrerázta az országot. Éppen olyan nehéz volt elhelyezkedni, mint amilyen manapság. Diplomás mérnökök örültek, ha kalauzállásba kerülhettek, a pedagógus két-három évig ingyen dolgozott, mire kinevezték. Apám ezt jól látta, mert rendkívül szociális beállítottságú volt, tőle örökölhettem ezeket a vonásokat, tulajdonságokat.

- Egyedüli gyermekükként nevelték fel a szülei?

- Ketten voltunk testvérek, bátyámból kiváló katonatiszt lett, főhadnagyként avatták a Ludovikán. Sajnos ő elesett a fronton. Édesapám is katonatisztként szolgált, Cegléden ezredparancsnok volt. Apám az első világháború után Temesváron végezte el az akadémiát, s aztán került Székesfehérvárra. Minket nagy szeretetben neveltek, szüleimnek páratlan szép házassága volt. Ha akadt is közöttük súrlódás, az sosem előttünk történt meg, még kétértelmű megjegyzést, vitát sem hallottunk soha. Szüleim mélyen vallásosak voltak, minden este közösen imádkoztunk, amit apám vezetett, a Szentírásból is felolvasott. Neveltetésünk lényegét a pontosság, a kötelességteljesítés, a rend, a mások iránti tisztelet, a megbecsülés, az érzékenység jelentette. Szüleimnek az is elve volt, hogy nem a diplomásnál kezdődik az ember, mindenkit tisztelni, becsülni kell. Komoly elvárásokat támasztottak felénk. Pontosan haza kellett mennünk még 17-18 évesen is, arról pedig, hogy valaki nem a valót mondja, szó sem lehetett. De ugyanakkor nagyon szerettek bennünket.

- Jól gondolom, hogy nem lehet egyetlen naphoz kötni a megtérését? Folyamat volt?

- Annyira, hogy én már 13 éves koromban elhatároztam, pap leszek, 17 éves koromra pedig ez a döntés már nagyon határozottá vált bennem. Ennek ellenére elég nehezen jutottam el az oltárhoz, a szenteléshez. Egy kisebb lázzal dolgozatírás miatt elmentem az iskolába, a betegség megtámadta a szívemet, emiatt hat hónapot feküdtem. Az orvosok azt mondták, a legrosszabbra is fel kell készülni. A betegség miatt egy évet veszítettem az iskolában, egy másikat azért, mert októberi születésű vagyok. Teológus koromban is előjött a betegségem, végül 31 éves lettem, mire pappá szenteltek. Kitartottam, mindenképpen pap akartam lenni. Nagyon örülök és boldog vagyok, ha újra kellene kezdenem, nem tennék másként. Bár tudom, ezt szokás mondani.

- A szentelés dátuma 1954, a magyar történelem egyik legsötétebb éve. Nem lehetett könnyű két, egykori ludovikás katonatiszttel a családban.

- Persze ezzel nem nagyon dicsekedtem akkor, s most sem azért mondtam el... Az Úristen különös kegyelme, hogy olyanok vettek körül a családban, hogy ilyen emberré válhattam. Ez a lényeg.

- Élete során az országban sokfelé végzett szolgálatot. Milyen volt a kezdet?

- Tanyaközpontban kezdtem Zákányszéken. Ötven-hatvan ház volt tizenkét kilométeres körzetben a négy égtáj felé. Nagyon jól éreztem magam. Aztán fél évre Békésszentandrásra kerültem, ahol már nem csak katolikusok voltak, hanem reformátusok is, de rendkívül jól megvoltunk egymással. Aztán később amolyan vigaszdíjként helyeztek Debrecenbe, pedig az nem volt divat, hogy kétéves papot a nagyvárosba küldjenek. Ott öt évet szolgáltam, és ott is nagyon jól éreztem magam. A legelitebb értelmiségi körbe kerültem egyetemi rektorok és professzorok közé. A kapcsolataim megmaradtak, ezért nagyon sokat tudtam segíteni később. Még egyetemi felvételiket is el tudtam intézni x-es fiataloknak akár az orvosira, vagy akár a jogra. (X-es: politikailag megbízhatatlan - a szerk.) Aztán Mórról és Tabajdról több olyan beteget tudtam neves orvosprofesszorokhoz bejuttatni, akiről teljesen lemondtak, s ma is él.

- Nem tudok olyanról, akinek három díszpolgári címe volna a megyében. Lehet a díjak között különbséget tenni?

- Éppen annyira szerettem Móron és Tabajdon, mint Fehérváron. Mindegyik kedves emlék, a szívem csücske most is, élő kapcsolatban vagyok az ottaniakkal. Még mindig bekopognak néha hozzám.

- Nem kedvez a világ az egyháznak, a hívő embernek. Sok a kihívás, a keserűség körülöttünk. Mi tartja az erőt atyában?

- Ma már senki sem veri a mellét azzal, hogy ő ateista, de egy sokkal rosszabb emberi magatartás nőtte ki magát mára közöttünk. Közömbösek, közönyösek lettünk egymás iránt. Nagyon fáj és rettenetesen zavar, amit még három-négy évvel ezelőtt sem tapasztaltam. Jönnek az emberek a temetésre, odaállnak a ravatal mellé, s folyamatosan, néha még a szertartás közben is megy a terefere. Bántó ez annyira, mint az, hogy száz közül tízen-tizenöten mondják csak utánam a Miatyánkot. Mondhatná valaki, hogy itt volt a vörösiszap-katasztrófa, s íme, mennyire összerázódott a nép. Lehet, de ha valaki elesik, nem biztos, hogy felsegítik. Nagyon bánt az is, hogy felrúgtuk a tízparancsolatot, és senki nem szégyell semmit. És bizony, tűnjön akármilyen kemény fogalmazásnak, de szerintem tombol a gonoszság. Egyáltalán nem megjósolható, hogy ennél még mennyire kerülünk majd mélyebbre, de nagyon félek attól, ami következik. Bár valószínűleg én azt már nem érem meg.

- Látja a kiutat? Mi adhatja az esélyt egy jobb élethez?

- Mindenképpen az, ha visszatérünk Istenhez és az igazi emberi magatartáshoz.

Kiss János

Született: 1923. október 24., Nagykőrös

Címek: Apostoli protonotárius, nagyprépost, kanonok, általános helynök, püspöki tanácsos

Díszpolgár: Fejér megye (2003), Tabajd (2004), Mór (2005)

Díjak: Pro Caritate-emlékérem (1992), Pro Meritis Publicis (2001), Pro Civitate Székesfehérvár kitüntetés (2005), Szent István Emlékérem és Díj (2011)

Szolgálat: Jézus Szíve plébánia, Fehérvár

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!