Pogácsaparti a plébánián

- Egyetlen eseményhez köthető a megtérése, vagy hosszú ideig tartott, mint a legtöbbeknek?

- Folyamat volt. Nyolcéves koromtól jártam templomba, onnan számítom, hogy közöm van az egyházhoz, a Jóistenhez. Fehérváriként a Palotai úton nőttem fel, és a Prohászka Ottokár templomba jártam. Jó társaság volt, ott ragadtam és a Jóistennel egymásra találtunk. Ágoston atya volt az, aki akkoriban sokunk istenképét formálta, és sokmindent neki köszönhetek.

- Mondják, talán még mindig túlságosan zárt közösség a katolikus egyház. Igaz ez?

- Amikor az öreghegyi plébániára kerültem, sokáig Ervin atyával éltünk itt, ami papi szempontból nekem nagyon kényelmes volt, mert meg tudtuk osztani a feladatokat. Volt, hogy én miséztem, amikor ő a kórházba ment beteghez, volt, hogy ez fordítva történt. Amikor ide kerültem, láttam mennyire sokan jönnek, és kihívásnak éreztem, hogy megtartsam ne csak a gyülekezetet, hanem az igazi közösséget is. Nem egy zárt világot találtam.

- Ervin atya neve fogalommá vált a megyeszékhelyen. Biztosan nem lehetett könnyű a nyomdokaiba lépni.

- Néha valóban látom, hasonlítanak Ervin atyához, mondják, ő ezt így csinálta, én ezt úgy csinálom... Amikor Cecére kerültem plébánosnak megtudtam, hogy elődöm, Horváth Laci bácsi, aki 47 évig szolgált ott, írt egy visszaemlékezést az életéről. Tőle olvastam, hogy amikor őt egy másik paphoz hasonlították, azt mondta: "Nekem 41-es lábam van, nem 40-es és nem 42-es. Én ekkorát és így tudok lépni..." Ez a megjegyzése nagyon bennem maradt. Lehet, hogy Ervin atya így, vagy úgy csinálta a dolgokat, de az ő volt. Én azonban Gábor atya vagyok. Igyekszem a lelkiismeretem szerint a legjobban tenni a dolgom papként, lelkipásztorként. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy egy sor olyan embert sikerült megtalálnom, akik hagyták magukat megszólítani. Amikor ide kerültem, elkezdtünk például pogácsapartikat szervezni a plébánián, karácsonykor puncspartik vannak forralt borral, húsvétkor pedig kalácsot szentelünk. Az volt a célom, hogy megállítsuk az embereket a templomajtóban, és azt látom, megállnak.

- Fiatalok is jönnek?

- Azt tapasztalom, hogy igen, minden korosztályból vannak vendégeink. Jövő évtől szeretnénk koncerteket szervezni a kertbe, de már eddig is rendeztünk jazz- és komolyzenei hangversenyt. Úgy fogalmaztam meg szlogen-szerűen azt, amit akarunk: itthon vagyunk, otthont adunk! Az emberek a templomban és a közösségi teremben is érezzék otthon magukat! Terveink között szerepel, hogy hozzunk össze egy nyugdíjas klubot. Meglátjuk, mi lesz ebből az ötletből. Biztosan lehet olyan sikere, mint például a katolikus orvoskörnek.

- Visszatérő gond, hogy kevés új papot szentel az egyházmegye. Vajon miért? Ön hogy látja ezt fiatal papként?

- Szerintem nem paphiány, hanem hívőhiány van, mert arányosan annyi a pap, amennyi a hívő. Ha körülnézek a templomokban - igaz, Öreghegy kivétel -, elsősorban nyugdíjasokat, időseket látni, fiatalokat kevésbé. Kihívás, hogy megtaláljuk azt a hangot, amivel a fiatalokat Istenhez, az egyházhoz hívjuk. És ha ők itt maradnak velünk, idővel belőlük válhatnak papok. De ha nem tudjuk őket megszólítani, akkor kevesebben hallják meg a Jóistennek a hívó szavát. De nem vagyok kétségbeesve a helyzet miatt, a feladatot látom nagyobbnak.

- És a feladatok sorában ott van a fehérvári és a baracskai börtönlelkészi szolgálat is. Miért vállalta? Honnan az ereje?

- Amikor 2007-ben Fehérvárra kerültem, gyakorlatilag megörököltem Ervin atyától a kórházi és a börtönben lévő szolgálatot. Először pánikba estem a börtöntől, és igyekeztem magam helyett mást találni, de 2009-től már én jártam be a rácsok mögé. Az első pár alkalom elég ijesztő és nyomasztó volt, de mára sikerült megtalálnom a fogvatartottakkal és a felügyelőkkel is a megfelelő hangot.

- Sokan akkor fordulnak Istenhez, a hithez, amikor bajban vannak, aztán, amikor egyenesbe jön a sorsuk, felejtenek. A börtön is egy ilyen hely.

- Úgy vagyok ezzel, hogy ha sikerül bennük elültetnem a remény magvát, amely valamikor talán szárba szökken, már megérte a próbálkozást. Nem várok látványos, nagy megtéréseket.

 - De azért volt ilyen?

 - Két esetet említenék, az egyik Baracskán, a másik Fehérváron történt. Baracskán egy fiatal fogvatartott meghalt, és kértek, imádkozzak a zárkatársaival érte. Szóltak, lehet, többen lesznek a börtönkápolnában, mint néhányan. Tíz-tizenöt fogvatartottra gondoltam. Amikor megérkeztem, ott voltak vagy százan, zsúfolásig tele volt a kápolna. Kezdőként kicsit meg is ijedtem. Egy-egy mécsest vittem magammal, és kértem, aki szeretne, mondjon valamit az elhunytról. Végül megrendítő, szép búcsú tanúja lehettem. A másik eset Fehérváron történt, egy gyilkosságért elítélt emberrel beszélgettem, aki Bibliát kért tőlem. Éreztem, talán elindult az úton a Jóisten felé, de tele voltam kétségekkel, igaz-e, amit látok? Aztán a rab elkerült egy másik intézetbe, ahonnan viszont hozzánk hoztak egy fiatalembert. Ő mesélte nekem, hogy egy zárkában volt azzal a gyilkossal. És amikor összeomlott, az a gyilkos volt, aki erőt adott neki, s beszélt rólam. Valamit sikerült megváltoztatnom abban az emberben: néha bizony ilyen módon érkezik a jó hír.