Szokó Zsolt és Ebu: az összeszokott páros tíz éve együtt közlekedik Fehérvár utcáin

Szokó Zsoltnak Ebu az ötödik kutyája, de hogy lesz-e hatodik…? – teszi fel a kérdést szinte magának is a gazdi beszélgetésünk elején. Zsoltnak 1991 óta van vakvezető kutyája. Akkor a középiskola végén, önállósága érdekében döntött a négylábú segítőtárs mellett. 

– Nehezen barátkoztam meg a vakvezető kutya gondolatával, de a szüleim és pedagógusaim tanácsára felneveltünk egy kölyök labradort, aki a csepeli kiképzőiskola elvégzése után kerülhetett hozzám. Akkor tettem le az érettségit, s nagyon jó hozzá­állással próbáltak meg finomítani minket egymáshoz. Mindegyik kutyám fekete labrador volt. Az első kutya megadta nekem azt a szabadságot, amire szükségem volt, és bebizonyította, hogy a bennem lévő félelmek alaptalan aggodalmak. A kutya meg tudta adni nekem azt a biztonságot, amellyel elindulhattam vakon is közlekedni, akár az iskolába, munkahelyre, hivatalokba, bármilyen közlekedési eszközön. Így aztán országszerte mentem is mindenhová, ahol dolgom volt. A hivatásomat, a Látássérültek Regionális Közhasznú Egyesülete (LÁRKE) munkáját is kutyával tudtam maradéktalanul ellátni. De minden iskolát és tanfolyamot is a kutya segítségével tudtam megoldani. Ha ők nem lettek volna, az életpályám sem így alakul. 

Itt Zsolt már többes számban beszél, hiszen mindegyik segítőtársa nagy hatással volt rá. Együtt éltek, és hát ugye a szeretet ugyanúgy kialakul, mint bármelyik kedvencnél, amelyiknek nem a munkaszolgálat a fő feladata. – Számomra mindig lelki akadályt jelentett a váltás – mondja, utalva arra, amikor a kiöregedett segítőtárs után új kutya érkezett az életébe. – A váltás olyan lélektani mozzanat, amit nehéz megélni. Az új kutya mindig teljesen más, újra össze kell szokni, meg kell ismerni, s közben még óhatatlanul gondolunk a másikra, a hiányára. Most is kicsit félek… Vajon alkalmas leszek arra, hogy egy hatodik kutyát is megszokjak, megismerjek? Én is változtam és a világ is. A harminc évvel ezelőtti énemhez képest egészen más habitusú kutyát tudok elképzelni magamnak, mint akkor. 

 Persze amikor Zsolt arra gondol, hogy esetleg új vakvezető kutya nélkül folytatná az életét, azt mondja: akkor számára bezárulna a világ. – Számomra az börtön lenne – vallja be, ahogy azt is: a pandémia bezártságát is így élte meg, ezért egészen biztos, hogy ennél nagyobb bezártságra még csak gondolni sem akar. Azt mondja, ötven felett már mások az igényei, lassabban mozog, nem olyan motivált, mint régen. Ehhez mérten kell majd újragondolnia az életét, amikor Ebu végképp nyugdíjba vonul. 

– Minden nap ajándék vele, akkor is, ha amúgy most még jó karban van, mozgékony. Nagyon szerethető kutya, csodálatos társ. Ezek a munkakutyák úgy 10-12 éves korukra „használódnak” el. Ez alatt nem azt értem, hogy összeesnek és elpusztulnak. Merthogy azt gondolom, nem is szabad a végletekig használni őket. Éppen úgy, ahogy egy idősödő embernél, egyszer csak érezhető, hogy gyengül a teljesítménye, csökken a motiváltsága, és akkor már elérkezik az idő a pihenésre. Ekkor fogom jelezni a kiképzőközpontnak az igényemet egy új segítőtársra – vázolja Szokó Zsolt a jövőt. Amelyben, azt szeretné, ha ott lenne továbbra is Ebu mint második kutya. 

A korábbi négylábú társai­nak mindig keresett befogadót, mert az akkori életvitele nem tette lehetővé, hogy két kutyáról gondoskodjon. De most már nem megy annyit, sokat van otthon, ahol szép nyugdíjas életet élhet majd a most tízéves Ebu. Zsolt munkakutyás, kisállatpanziós álmokat építget, megváltozott munkaképességű munkavállalókkal – ebbe pedig bőven belefér az aktív segítőtárs mellett az évtizedes munka után nyugdíjazott Ebu.