A háború utáni első osztályban, 1945-ben kezdték a betűvetést Bicskén

Bicske rettenetesen megszenvedte az ostromot, hol szovjet, hol német katonák kerekedtek felül, a lakosság rettegett. Kitelepítették őket, menekültek a környékbeli településekre, sok férfi meghalt, hadifogságba estek apák, fiúk, fivérek. De arra az 1945-ös őszre a mostani hetvenéves osztálytalálkozóra érkezők mind emlékeznek. Tele voltak hittel, bizakodással, reménykedéssel. Mesélik, mert persze a régi dolgokkal kezdjük a beszélgetést, manapság az a legizgalmasabb. Nem volt tankönyv, füzet, ceruza, vitték a hónuk alatt a fát fűteni, a maradék ruhákat válogatták össze a szülők a tisztesség kedvéért. Az 1952-53-as tanévben pedig az államosított iskola két osztályában ötvenöt fiú és negyvenöt lány ballagott el a nagybetűs életbe. S közben volt baloldali fordulat, államosítás, padlássöprés, a magyar történelem egyik kemény korszaka, de mindenki makacsul építette a hazát, a házát, az életét, a gyerekeinek a boldogulását, mert minden jobb volt, mint a háború.

Az első ötéves találkozó óta Bóza Vilma és Pálffy Ferenc szervezik a találkozókat, miként most is. Az asszonyneveket mellőzzük, visszarepülünk a diákkorba. A fiúk közül tizennégyen élnek, nyolcan eljöttek a találkozóra, a lányok közül 24-en élnek, heten jöttek el a hívásra. Bóza Vilma tanítónő lett, pedig önálló hentes iparos édesapja miatt nem engedték először a továbbtanulást, de nem adta fel. Most is alapos a nyilvántartása mindenkiről, házas nevek, gyermekek, unokák lajstroma áll naprakészen nála! Pálffy Ferenc többgenerációs kádárcsalád sarja, ő maga is alig pár éve hagyta abba a hordókészítést. Az akkori gyerekek három-négy ötgyermekes családokban nevelkedtek, szerényen éltek, mindennek örültek. Özvegyen nevelte édesanyja Ádám Évát, s a nyolchónapos öccsét, Lacit, Peterdi Erzsike édesapja is meghalt.

Heinrich Gizella, Harangozó Ibolya nem is értik, amikor azt kérdezem, hogy ez a sok gyerek nem volt rossz? Bírtak velük a tanítók, tanárok? Féltek mindentől, a háború az idegekben dobolt még, a pedagógusok tekintéllyel bírtak, válaszolnak. Székely Gyula Óbarokról járt be minden nap iskolába Bicskére, kiszámolta akkurátusan, hogy a nyolc év alatt 1200 kilométert tett meg gyalog, nem érezte soknak. Korcsog Lajosnak az édesapja készített fából iskolatáskát az első osztályra, most elhozta magával. Ádám Éva az 1951-es emlékkönyvét mutatja, regényt írhatna életéből, oly élményszerűen idézi az eltelt időt. Sorolják a tanítókat, tanárokat a messzi múltból. Kiss Lászlóné Bischof Irénke, Pötördi István tanítók, az igazgató idősb Prockl Jenő volt. A többi találkozókon elmesélték mindig az aktuális történéseket szakmákról, diplomákról, házasságokról, gyászról. Most elmerülünk a régmúltban. Bóza Vilma szinte hitetlenkedve meséli, hogy kiváló tanuló kislányként valamiért nem kapott első osztályos bizonyítványt! Harmincéves lehetett, elismert pedagógus, amikor az immár idős kolléga Pötördi Pista bácsi megírta neki pótlólag. Izsó József onkológus orvos lett, szép német felesége, Heidi is elkísérte a bicskei találkozóra, még néha dolgoznak ma is! Horváth László lakatos feltalálóként szintén dolgozik, emelőszerkezetével aratott sikert. Mennyi igaz mese és szívhez szóló történet rejtezik a hetvenéves találkozó résztvevőiben!

Tartsunk a jelenlevőkkel névsorolvasást, Bóza Vilma rövid beszéde után! Nem koedukáltan. Ádám Éva, Bóza Vilma, Fehér Teréz, Heinrich Gizella, Pötördi Erzsébet, Harangozó Ibolya, Schafarek Magdolna és Horváth László, Izsó József, Juhász György, Korcsog Lajos, Szente György, Pálffy Ferenc, Sebestyén Sándor, Székely Gyula. Jövőre ismét találkoznak az 1953-ban elballagottak, fogadkoznak.