Meghalt Fülöp Attila, a Hírlap és a feol.hu szakértője

Annyi mindent terveztünk még. Előadást tartottunk volna a seregélyesi iskolában, mint tettük azt korábban is, már válogattuk a fegyvereket és az egyenruhákat hozzá, időpontot egyeztettünk, amikor felhívtál, hogy várjunk vele, gyenge vagy. Aztán most, amikor a tél utolsó napjai már a közeledő tavaszt idézik, eszembe jut, hogy megbeszéltük: amint eljön az évforduló, felidézzük a második világháború utolsó nagy német ellentámadásának emlékét, amely akkor két hétre ismét fájdalommal és gyásszal szántotta fel a vármegyét. Milyen romantikus fedőnevet választottak a hadműveletnek: Tavaszi ébredés… Most már az én lelkemet szántja fel a fájdalom és a gyász, mert ma reggeltől nem küzdesz tovább, pedig olyan kemény voltál a halállal szemben, mint egy elit katona. Amikor utoljára beszéltünk, még akkor is azt tervezted, mikor leszel újra otthon, aztán nem értettelek többé. Elfogyott a levegőd, és elfogyott az időd. Nem hívhatlak fel többé, ha megint találnak valahol valamilyen fel nem robbant gránátot, nem kérek tőled tanácsot hadtörténészt zavarba ejtő kérdésekkel, nem látogathatlak meg, hogy újra és újra kezembe vegyem a kincseidet, amit egy élet munkájával gyűjtöttél össze az évek múlásával múzeummá változott bodajki családi házban, amely ma már része a vármegye értéktárának.   

Feleséged, Ági és Ágnes lányod a nem mindennapi szenvedélyt tisztelettel és segítő megértéssel fogadta be az otthonba, az udvarba, a kertbe, a garázsba. Mindenhová, ahol jutott hely az ország egyedülálló magán fegyvermúzeumának, a közkincsnek is szánt értékes és különleges tárgyaknak. Páncélos járműnek, ágyúnak, gépfegyvernek, egyenruhának. Az értéktár, amelynek elemeit lehetetlen volna felsorolni, folyamatosan bővült. Mint ahogyan szaporodtak a téged megillető hivatalos és nem hivatalos elismerések is. Amikor a vármegye közgyűlése 2015-ben Marosi Arnold Díjjal ismert el, ezt írták az oklevélre: „önfeláldozó, tudományos igényű helytörténeti gyűjtő és kutató munkájáért, közösségi szerepvállalásáért”. Közben egyre több csoport érkezett hozzád, háborús veteránok és diákok, tanulni vagy csak szemlélődni, hogy meghallgassák mindazt, amit tudsz a fegyverekről és a hadtörténelemről. Kutató munkád eredményeként állítottak emlékművet Csákberény határában, a dombokon, ahol fényesre koptatta a köveket a szél. Több száz magyar hősi halott csontjai porladnak ott, honvédek földi maradványai, akikkel most már együtt vagy valahol, akiktől most már első kézből tájékozódhatsz arról, ami velük történt. És akik bizonyosan megköszönik neked azt az emlékművet. Jó társaság: hősökkel lehetsz.  

A hónap elején még megköszöntöttelek, de féltem, hogy az a hatvanadik születésnap lesz az utolsó. A félelem lett ma reggelre bizonyosság. Most már nélküled írom meg azt a riportot a hadműveletről, amely fájdalommal és gyásszal borította be hetvennyolc évvel ezelőtt a vármegyét, úgy, mint az én lelkemet most a barátom elvesztése. Nem adsz több tanácsot, legalábbis a földi világban nem. Tavaszi ébredés… Mennyire furcsa elnevezése ez egy hadműveletnek.  

Most már nem beszélhetek veled, amikor eljön a tavasz. De talán lesz még ébredés.