Obsitot kaptak a mezőt védelmezők

Bakancstalan bálabakák bámulnak a mezőkön végig, hosszú glédában, amíg a szem ellát. Egy-egy még nekilódul a déli domboldalon, hogy poroszkálhasson a nap felé, mint valami újkori western hőse, de aztán megtorpan és ugyanolyan némán és mozdulatlanul várja be a roppant csapatszállítók érkezését, mint a mélyebben fekvő részek lapályain elpihenő bajtársak. Kitartó küzdelemben verték vissza az ádáz ellen meg-megújuló támadásait, védve az anyaföld hektármillióit és közben etetve emberek milliárdjait. Most hogy letelt a szolgálati idő, a nap fényétől szikrázó szalmaszemükkel még visszanéznek a csata helyszínére, ahol annyi küzdelem folyt. Még emlékeznek arra, mikor az ember, a szövetséges, vegyifegyvereket vetett be a védelmet támogatva. A permet ritkította az ellenséget, de a pockok és a vakondok ellen nem hatottak, így azok nagy területeket aláaknáztak. Emellett sokszor vihar vágott végig a harcmezőn, így sokan kidőltek a csatasorból. Voltak fiatalabbak akik még talpra tudtak állni, de az öregek fölött már elsuhant az evakuálást végző vágóasztal motollája. Ők fekve is maradnak örökké, míg rá nem fordítja a hantot az eke, fekete lepellel fedve be vékony termetük és kalászos fejük. A többiek viszont mehetnek, valahová. Még nem tudni hova szól a vezénylésük, de a baka nem kérdez, csak megy ahová irányítják és végrehajtja a parancsot.  A parancs most a visszavonulás, vagyis mindegyik veszi immár kalásztalan kalapját és némán tűri az egyik, hogy a begyűjtő bálavilla keresztül döfje, miközben látja, hogy bajtársának derekát szinte összeroppantják a bálafogó ellentmondást nem tűrő vaskarjai. Aztán mindannyian a csapatszállítóra kerülnek, ami megmozdul alattuk és kifordul az élettelen de mégis nyüzsgő szürke szalagokra mely elválasztja a csatamezőket. Távozóban, a magas platóról nézve látják, hogy a gaz ellenség, vagyis maga a gaz, már kezdi visszahóditani a földet. Rádöbbennek, hogy a valaha aranyló tarló zöldbe fordult, az ellenség szélfútta, magról kelő deszantosai miatt. A bála baka azonban nem adja fel, mert az anyaföld védelme mindennél fontosabb, ezért bíznak abban, hogy majd az utódok, a belőlük sarjadó új kalászosok különítménye még náluk is eredményesebben veszi fel a harcot. Nem remélnek, hanem hisznek a győzelemben, de távozóban nagyon megtelik a lelkük a látványtól és a bálabakák szalmaszín szemének törekkönnye hull az útra.