Olvassák-e napjainkban?

2021.04.27. 16:00

120 éve született Németh László

Hadd kezdjem személyes hangon! 1985-ben, az író pályakezdésének 60. évfordulóján néhányan elhatároztuk, hogy szervezünk egy Németh László-emlékülést Fehérváron. Neki is fogtam a munkának, és sikerült az életmű legjobb ismerőit megnyernünk az ügynek.

Bakonyi István

Németh László (balra) író nagyszülei mezőszilasi házában 1964-ben

Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Többek között Vekerdi Lászlót, az író első monográfusát. Az idősebbek tán még emlékeznek arra, hogy abban az évben az ellenzéki körök szerveztek egy olyan tanácskozást Monoron, amelyen Vekerdi is részt vett. Nos, a hírek ide is elérkeztek, és a hatalom nem tartotta szerencsésnek, hogy például ő is itt legyen.

Aztán úgy alakult, hogy – amikor még a Vörösmarty Társaság sem létezett – a Pozsgay Imre vezette Hazafias Népfront itteni vezetői vállalták a rendezést, és a megyei könyvtár olvasótermében sor kerülhetett a rendezvényre. Az előadók között köszönthettük az első monográfus mellett Domokos Mátyást, Kocsis Rózsát, Grezsa Ferencet, Füzi Lászlót, Sándor Ivánt, Monostori Imrét, Hölvényi Györgyöt és Cs. Varga Istvánt. Megtisztelő volt számomra ennyi kiválóság mellett szerepelnem…

Néhai Horváth Júliával, a múzeum dolgozójával pedig elhatároztuk, hogy a konferencia anyagát kiadjuk egy kötetben a Fejér Megyei Múzeum­egyesület gondozásában. A szerkesztés és Román Károly lektorálása után jelentkeztünk a kiadói főigazgatóságon. (Akkoriban ők adtak engedélyt a kiadásra.) Hosszasan várakoztunk az eredményre, de hiába. Valaki azt javasolta, hogy másik lektornak kérjük fel Király Istvánt, a tekintélyes, a kultúrpolitika által is szeretett irodalomtörténészt. Így is lett, és láss csodát: 1987-ben kiadhattuk „A lélek tápanyagai” című kötetet, benne a tanulmányokkal!

Németh László (balra) író nagyszülei mezőszilasi házában 1964-ben
Fotó: Fortepan/Szalay Zoltán

Aztán az író születésének 100. évfordulóján, 1991-ben már „cenzúramentesen” mentek a dolgok. Újabb emlék­ülés immár a Városházán, ahol Balsay István polgármester szívesen látta el a vendéglátó szerepét. És újra jöttek a neves szereplők, most már kiegészülvén Fodor Andrással és Olasz Sándorral. Aztán egy évre rá az akkor már létező Vörösmarty Társaság a Németh László Társasággal karöltve kiadhatta „Az író rejtettebb birtokán” című kötetet, benne a centenárium több helyszínén elhangzott előadásokkal, tanulmányokkal.

Mezőszilas, az író eszmélkedésének és számos művének helyszíne is folyamatosan ébren tartja a 20. század egyik legnagyobb írójának és gondolkodójának szellemét. De vajon olvassák-e az emberek Németh László műveit? A kérdésben azért van valami kesernyés íz.

Pedig azt is megjegyezhetjük, hogy a műveiben szereplő hősnők megfelelnek a mai követelményeknek is. Hiszen a mostanában vihart kavart Jókai-féle ábrázolásoktól eltérően Kárász Nelli az „Iszony”-ban vagy éppen Horváthné a pályakezdő novellában éppen a sorsukat irányító asszonyok közé tartoznak…

***

De hát ki is volt Németh László? Már a két világháború között kora egyik legtekintélyesebb kritikusa volt, miközben megírta első regényét, az Emberi színjátékot, és több drámája is színházi siker lett. Foglalkoztatták a nemzet sorskérdései, többek között a Kárpát-medencében élő, különféle nemzetiségek egymáshoz fűződő viszonya. Ez utóbbi területen kedvenc fogalma volt a „tejtestvériség”. Mindezek jegyében írta egyszemélyes folyóiratát, a Tanút, valamint látta és érzékelte a nemzetre leselkedő veszélyeket. Így jutott el például Balatonszárszóra, ahol többek között 1943-ban a különféle oldalról érkező írástudók cseréltek eszmét a magyarság jövőjéről. Mások által vitatott nézeteit a híres Második szárszói beszédben foglalta össze. Borúlátó jövőképe abból táplálkozott, hogy egyik világhatalom győzelmében sem bízott, olyan értelemben, hogy az a magyarság számára mit hozhat a háború után. Számára a „harmadik út” volt az a lehetőség, ami Európa közepén számunkra a megoldást jelenthette volna.

Már a két világháború között kora egyik legtekintélyesebb kritikusa volt
Fotó: Fortepan/Németh László Társaság

Alapfogalmai közé tartozott a minőségeszmény és a minőség forradalma. A minőségnek – e felfogás szerint – át kell itatnia az élet egészét, s azon belül természetesen az irodalom és a művészet egészét is. Az ő munkásságában mindez legfőképpen epikai műveiben mérhető tisztán. Először a „Horváthné meghal” című novellában. Ez az alkotása lett a Nyugat pályázatának győztese 1925-ben, és ettől a pillanattól számíthatjuk Németh László írói útjának kezdetét. Már ott leleplezi az emberi természet visszás oldalát, például azt, hogy az ember még a végső búcsú előtt is szerepjátszásra kényszeríti magát, vagy hogy a vagyoni kényszernek miképpen van kiszolgáltatva. Horváthné a vagyoni kényszerek és az évszázados hagyományok szerint játssza szerepét a halottas ágyán is, és a környezetből, a családból is hiányzik a mélyen átélt gyász, a részvét.

És tanulunk-e mi, a 21. századot megért gyarló emberek abból, hogy mi módon küzd a minőség az őt visszahúzó erővel, és adott esetben az egyik embernek a másik emberhez kötődő viszonyában, sőt, iszonyában? És meg tudjuk-e valósítani az „egy darab rám bízott szegény emberiség” morális parancsát, amit az „Iszony” végén mond ki Kárász Nelli, aki rájön arra, mi fűzi őt kislányához?

Szilveszter Németh László író lakásán 1931-ben. (Németh László, Babits Mihály, Farkas Zoltán, Németh Lászlóné, Török Sophie és Farkas Zoltánné)
Fotó: Fortepan / Németh László Társaság

Vagy tudunk-e úgy élni, hogy közben megtanítjuk futni a sánta emberiséget, ahogy ezt az „Irgalom” című pályazáró regény főhőse, az orvostanhallgató Kertész Ágnes teszi? (Nem véletlen az sem, hogy a társadalmi cselekvést is vállaló Boda Zoltán is hasonlóképpen vélekedik az első fontos regényben, az Emberi színjátékban.) Hiszen az irgalom mindennél fontosabb! Fontosabb az igazságnál, és talán még a szabadságnál is. Hiszen csak az irgalom- és szeretetközpontú, meg természetesen erőszakmentes ember győzheti le önmagát, hogy a világ tényleg jobbá váljon.

És ez az erőszaktól irtózó író 1956-ban rájön arra, hogy mégiscsak „emelkedő nemzet a magyar”, és azon veszi magát észre, hogy a Kálvin téri mártírlány egy pillanat alatt múzsájává lett. Azután, hogy ebben a remek forradalmas cikkben pontos leírást kapunk a Horthy-korszakról, oly sok buta és elfogult, sematikus kommentár előtt és után. Mondják, hogy aztán eljött a kompromisszumok ideje.

Mondják, hogy őt és többek között Illyés Gyulát is magához édesgette Aczél György, és legendák szólnak a közös vacsorákról. Nem hiszem, hogy árulás lett volna mindez. Arról kevesebbet szólnak, hogy ezek a szellemóriások, miként Kodály Zoltán is, ha kellett, határozottan kiálltak elveik vagy éppen a határainkon túlra szorult magyar kisebbség érdekei mellett. A gyönyörű „tejtestvériség” jegyében. S arról is kevesebb szó esik, hogy ugyan ünnepelt szerzők voltak ők a hatvanas, hetvenes években, ám minden írásuk halálukig nem jelenhetett meg az Aczél-korszakban. Gondoljunk csak a „Sorskérdések” című kötet hányattatásaira vagy éppen az „Egy mondat a zsarnokságról” című Illyés-vers agyonhallgatására.

Németh László regényeinek az is a sajátosságuk, hogy visszaállítják a 19. századi ér­telemben vett nagyregény jelentőségét. Hatott az íróra a világ­irodalom számos törekvése, Tolsztojtól, Dosztojevszkijtől a 20. századi tudatregény jeles alakjaiig. S bár a népi irodalom egyik vezéralakjának tekinti az irodalomtörténet, óvakodnunk kell mindenféle beskatulyázástól. Olyan egyetemes értékekről, emberi kapcsolatokról, a mély lélek titkairól szólnak történetei, amelyek helytől és időtől függetlenül máskor és másutt is megtörténhetnek.

Ilyen szempontból is fontos utolsó regénye, az „Irgalom”. A címet adó fogalom behálózza a regény egész szövetét, és majd a végső megoldásban csúcsosodik ki igazán jelentése. Vekerdi László az író és Pilinszky János szellemi kapcsolatáról írott tanulmányában veti föl, hogy: „Ugyanez az emberkereső szeretet ragyogja be most már túláradó fénnyel Kertész Ágnes alakját.” Pilinszky keresztény humanizmusa persze némileg különbözik egyrészt Németh László protestáns gyökerű világától, másrészt az ebben a regényben bemutatottól, ám sokkal inkább a rokon vonások érdekesek. Az önfeláldozó, aszketikus magatartás csírái is benn vannak a főhősnő, az orvosi pályát választó Ágnes jellemében, de ennél láthatóbb, hogy a boldog és teljes élet lehetőségeit szeretné inkább fölmutatni. S ez már a történet elején így van.

Nem folytatom. De tényleg: olvassák-e ma az ő műveit…?

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!