Dézsy Zoltán a Seuso-rejtély nyomában járt Szabadbattyánban

A késő római kori, felbecsülhetetlen értékű ezüstlelet története nem ismeretlen hazánkban, s különösen nem szűkebb pátriánkban, Fejér vármegyében. Dézsy Zoltán 1997-ben készült dokumentumfilmje, A Seuso-kincsek rejtélye (68 perc) igazi kultúrtörténeti krimi. Húsz évvel később a film folytatása is megszületett. A Seuso 2 – A Seuso-kincsek rejtélye folytatódik (91 perc, 2016) című dokumentum játékfilm sajátossága, hogy dramaturgiáját az élet írta.

– Ma már vitathatatlan, hogy a kincset a kőszárhegyi kőbányában találta egy fiatalember, bizonyos Sümegh József – mondta Dézsy Zoltán. – Az is egyértelmű, hogy ezért az életével fizetett. Mint ahogy azóta már mások is… Úgy tudjuk, a Seuso-kincs eredetileg mintegy 240 darabot számlált. Vajon milyen erők, titkosszolgálatok álltak sorsának a hátterében? A rendező oknyomozó riporteri módszerrel kutatta ezt a hihetetlen történetet, amely bepillantást nyújt a sírrablók és orgazdák, műkincskereskedők és műkincsgyűjtők titkos világába is.

A szabadbattyáni szervezők úgy tervezték, hogy a művelődési házbeli előadást megelőzően bejárást tartanak Dézsy Zoltánnal és a meghívott vendégekkel közösen a Seuso-villánál és a Seuso-kikötőnél. A helyszíni séta azonban az esőzések és a rossz földutak miatt elmaradt.

Az est egyik főszervezője, Tóth László egy Seuso-éremmel is meglepte Dézsy Zoltánt (no, nem a késő római korból valóval). Az érem a korábbi jótékonysági sportnapra készült, egyik oldalán a Seuso-vadásztál lenyomata, míg másik oldalán Szabadbattyán címere látható.

Dézsy Zoltán pályakezdéséről is szólt előadása nyitányán. Újságírói múltjáról (Hírlapkiadó Vállalat, Ikarus üzemi újság), rádiós és televíziós tevékenységéről (egyebek között az Ötödik sebesség, a Táskarádió, az Új Reflektor magazin, A Hét című műsorokról).

A kilencvenes évek elején, 1994-ben kezdett foglalkozni a Seuso-témával. Éppen akkor átmentileg nem volt munkája. No, nem rúgták ki – amint mesélte –, csupán azt közölték vele, hogy ne menjen be dolgozni egy darabig… Sokat mozgott a Budapest–Balaton útvonalon (és vissza), megismerte Polgárdit és térségét, megfordult Kőszárhegyen és Szabadbattyánban. És történetekkel szembesült. Kíváncsisága, oknyomozói vére nem hagyta nyugodni. A kocsmákban sorsbarátságok köttetek.

– Annak idején, a környéken elterjedt az a pletyka, hogy akinek Polgárdiban emeletes háza van és Wartburg áll az udvarában, jó valószínűséggel a kőbányában dolgozik – osztotta meg hallgatóságával a szabadon formálódó értesülést.

A história szerint: a Seuso-kincs a 350 és 450 közötti Római Birodalom Pannonia Valeria nevű Duna melléki provinciájából származó díszes ezüst lakomakészlet összefoglaló neve. Az elrejtett, páratlan történeti információkat hordozó régészeti lelet az 1970-es évek közepén került elő Székesfehérvár térségében, Polgárdi és Kőszárhegy környékéről. A kincslelet nevét a tálalókészlet aranyozott ezüsttáljának latin nyelvű verses feliratában megnevezett tulajdonosáról, Seuso-ról kapta, aki egy gazdag hadúr, tartományi főtisztviselő volt. A lelet feltételezhető előtalálásának helyét Szilágyi János György művészettörténész lokalizálta, amikor felfedezte, hogy a tál vésetei között szerepel a Pelso felirat, ami latinul a Balaton elnevezése.

– Szilágyi professzornak Los Angelesben, a Paul Getty Múzeumban mutatták a késő római kori leletet. A felfedezés a véletlenen múlt – magyarázta az előadó. – Az idős, gyengén látó tudós tudta, hogy mit kell nézni. Ezt hívják hozzáértésnek. Márpedig ez az ezüst kincs Magyarországról való, mondta, és a szóban forgó tálat aztán nem is állították ki a múzeumban.

– A kincseket 1976-ban találta meg Sümegh József, akinek 1980-as rejtélyes halála után az ezüsttárgyaknak nyomuk veszett. A Borbély-pincéből a pápai laktanyába vitte őket két fordulóval egy dörzsölt fickó, Fazekas István. Onnan végül Gerő László D–144-es szigorúan titkos állományú rendőr révén Bécsbe, majd Londonba került a kincs.

London után 1990-ben New Yorkban tűnt fel a páratlan lelet, ezután (nagy léptékekkel haladva) hosszú pereskedés következett a kincsek eredetének bizonyítására. Mivel a tárgyak tulajdonjoga bizonytalanná vált, a kincset nem lehetett eladni, illetve megvásárolni. 2014-ben a magyar állam 15 millió eurót (mintegy 4,5 milliárd forintot), majd 2017-ben 8,6 milliárd forint kompenzációs díjat fizetett a kincsek őrzési jogáért Lord Northampton-nek, ezzel a Seuso-kincs összes ismert darabja Magyarországra került.

– Jó magam a legmagasabb politikai körökben házaltan a Seuso-történettel – jegyezte meg Dézsy. – Végül visszakaptuk, ami mindig is a miénk volt…

Egy, a közönség soraiból elhangzó reagálás kapcsán Dézsy Zoltán a mikrofonhoz hívta Tébesz Istvánt, aki, annak idején rövid ideig Sümegh József katonatársa volt. Egy hónap után Sümegh más helyre került, de a leszerelést követően együtt utaztak volna Polgárdiba. A vasútállomáson aztán már nem találkoztak…

Pereczes Ferenc nyugdíjas asztalosmester 1974 tavaszán fedezte fel az ókori Pannonia eddig ismert legnagyobb, legalább 13 ezer négyzetméter alapterületű késő római kori lakóépületét Szabadbattyán és Úrhida határában, a Sárvíz partján. Egy domborművekkel díszített hatalmas ólomüstöt szolgáltatott be a múzeumnak, illetve a megőrzött egykori átvételi elismervény szerint pénzérméket is beszolgáltatott. Ezer forintot kapott értük. Ezt követően azonban Nagy Árpád régész, a múzeum munkatársa egy hitelesítő ásatás után visszatakarás nélkül levonult a helyszínről.

Ezt követően (jó két évtized múltán) az egykori Gorsium közelében fekvő római villa feltárását a székesfehérvári Szent István Király Múzeum munkatársai 1993-ban kezdték meg. A múzeum régésze, Nádorfi Gabriella Szabadbattyánban 1998 és 2006 között végzett ásatásokat a hatalmas palota romjainál. A 374 körül elpusztult villa a Sárvíz mellett állt.

A Seuso-villa feltárásából származó leletekből összeállított, A kiemeléstől a bemutatásig – Késő római falfestmények című kiállítás jelenleg a szabadbattyáni Kula (ejtsd: Kule) gótikus lakótoronyban látható.

– A régészeti feltárások forráshiány miatt megrekedtek. A területet szegekkel szórták be. Tudják, hogy miért? – fordult Dézsy a közönséghez. – Hogy a fémkeresőket megzavarja a folytonos pittyegés…

– Nádorfi Gabrielláról utcát vagy teret kellene elnevezni Szabadbattyánban – vélekedett Dézsy Zoltán. – Vagy legalább egy méltó emléktáblával lehetne adózni munkásságának. Fontolják meg.

A kaland a „moszkvai kapcsolattal” folytatódott – erről második Seuso-filmjének egy részletét is levetítette az alkotó. A szóban forgó négy illető közül azóta hárman titokzatos módon életüket vesztették, a negyedik férfi pedig nem fellelhető.

– Állítólag a KGB mínusz 13. emelete a talált tárgyak osztálya – említette fel zárójelben Dézsy. Olyan csarnokot kell elképzelni, melyben, mint az Indiana Jones-filmben látható, a rabolt kincsek ládáinak garmadája sorakozik.

– A Magyar Nemzeti Múzeumban a Seuso-kincs 15 darabja látható, míg jól tudjuk, Sümegh József 41 tárgyat rejtegetett – mondta végezetül Dézsy Zoltán. – A 10 millió forintos felajánlás még él…

A kincs darabjainak visszavásárlását egy titokzatos mecénás vállalta magára. Az inkognitóját megőrizni kívánó illető 10 millió forintot ajánlott a becsületes megtalálók részére, a Seuso-kincs darabjai pedig a visszavásárlásukat követően ugyancsak a Nemzeti Múzeumba kerülnének.

– Ahogy fogyott a hegy, úgy került elő a kincsek egy része. Azonban a gazdag Pannonia kincseit sokfelé kellett, hogy elrejtsék. A leletek (a fáma szerint 240 darabos kollekcióról beszélhetünk) nagy százaléka még a földben lehet – tette hozzá az előadó. – Nem állok le én sem, engedéllyel rendelkezünk a körülbelül három futballpálya nagyságú területen való kutatásra. A nyáron kezdünk. (Hogy pontosan hol, azt nem árulta el Dézsy Zoltán…)