Béres József a múlt küzdelmeiről, az egészségről, a sport hőseiről

– Fejér vármegyei gyökerei is vannak. Miként emlékszik vissza a nálunk töltött időkre?

– Tréfásan azt szoktam mondani, a feleségemet az Eötvös Loránd Tudományegyetemnek köszönhetem, mert belőle is vegyész lett, de ugyanígy köszönhetem a Fejér vármegyei Bicskének is. Az én bicskei múltam egészen odáig nyúlik vissza, hogy édesanyám nővére oda került óvónőnek még a második világháború előtt, így miután én 1952-ben megszülettem és felcseperedtem, gyakran megfordultam ott. Édesanyám nővérének a férje, Gróf Elemér egyébként híres orvos volt, akiről a különböző helytörténeti kiadványokban is megemlékeznek, 1956-ban mentette, gyógyította, kezelte a sebesülteket. Feleségemmel egy egyetemi felkészítő programban találkoztunk, melyben egyetemisták vállalták középiskolások segítését a felkészülésben. Bicske miatt választottam őt mentoráltamnak, arra gondoltam, Bicskére való látogatásaim során, akár személyesen is tudunk találkozni. Ebből aztán barátság, majd szerelem és 1977-ben házasság lett. Mindketten nagyon kötődünk a városhoz, rendszeresen megfordulunk a településen, igyekszünk támogatni az ott élőket, rendezvényeken veszünk részt. Feleségem ma már Bicske város díszpolgára, magam pedig a kultúra támogatásáért a Bicskei Egységes Művelődési Központ és Könyvtár 2022-es díját vehettem át a város vezetőitől. Legutóbb a Lajtha Ház avatása ébresztette fel bennünk a fiatalkori emlékeket, hiszen ifjúságunk egy része – a hetvenes évek közepétől a rendszerváltásig – részben Bicskéhez kötött minket. Öröm volt látni, hogy a hajdani Scheftsik bőrgyár romjaiból a magyar népművészet jegyében a Lajtha Ház Kulturális Központ éledt újjá, és fejlődik majd a Vörösmarty utcában. Ott, ahol a sarkon feleségem anyai nagyszülei laktak, ahol anyósom felnőtt. Érdekes, hogy én soha nem hallottam korábban arról, hogy Bicskén bőrgyár lett volna. Kíváncsi is lettem, fellapoztam Jakab István Bicske történetéről szóló könyvét, és megnéztem, milyen iparágak léteztek a városban az 1930-as években. Kiderült, milyen tekintélyes nagyságrendű volt a bőrkészítés. Persze akkoriban juhot és sertést is ezrével neveltek, ma pedig már nagyítóval kellene keresni őket a városban.

– Nagyon megváltozott az élet körülöttünk. Ha már a múltról beszélgetünk, mindenképpen meg akartam kérdezni: édesapja sokat mesélt világháborús emlékeiről?

– Egy interjúba bele sem férne, annyira sokat. Számomra gyermekkori történetek ezek, amikor a nővéremnek és nekem az 1956 után éppen csak belakott házunkban mesélt, és mi hallgattuk. Amikor eljutottunk a rendszerváltás után a cégalapításhoz, amikor beláttuk, hogy édesapám élete milyen óriási nehézségekkel tűzdelt, ugyanakkor nagyon szép, gazdag és példamutató is az ő élete, és az üldözött Béres Cseppből is lesz valami, nem is akármi, a feleségemet rávettem, hogy írjon egy könyvet. Béres Klára „Szirtfoknak lenni” című kötete 1999-ben jelent meg. No, abban a könyvben külön fejezet van szentelve a második világháborúnak. Édesapám, hála Istennek, nem került ki a Don-kanyarba, ő jobbára a Kárpátokon túli területeken szolgálva töltött éveket a fronton. A trianoni békediktátum évfordulójának napján, 1945. június 4-én érkezett haza. De előtte, részben a harcoknak, részben az ésszerűtlen parancsoknak köszönhetően sokszor került a halál, a pusztulás küszöbére. Cselekedeteiben már ott és akkor is megmutatkozott a másik emberre való nagymértékű odafigyelés, amit aztán a hetvenes években a Béres Cseppel bizonyított be újra. Nagy magasságokba nem vitte a katonai karrier, szakaszvezető lett belőle, aki a „rábízottakért” mindig felelősséggel cselekedett, és lényegesnek érezte, hogy ahol lehet, mentse az emberi életet. Fontos volt számára a bajtársa, példaértékű, ahogy a katonatársaihoz viszonyult. Egyszer annyira kockázatos parancsot kapott, hogy amennyiben azt végrehajtja, biztosan sok ember veszíti az életét. Ő inkább megtagadta a parancsot, vállalva, hogy statáriális eljárással halálra ítéljék. Meg is tették. Már vinni akarták a kivégezésre, amikor az épületbe, ahol a hadbírósági tárgyalás zajlott, becsapott egy gránát. Ő és a bajtársa életben maradtak, de azzal, aki a parancsot adta és aki a halálos ítéletet aláírta, végzett a robbanás. Ezen kívül még többször menekült meg csodával határos módon a halál torkából.

– Mintha háborús küzdelmei folytatódtak volna sokkal később a békében, a találmánya okán. Fiatalemberként miként élte meg azt az időszakot, a legnehezebb pillanatokat?

– Amikor 1972 után a legnagyobb támadások érték őt felfedezése és a készítménye kapcsán, én már Budapesten egyetemre jártam. A nővérem is külön élt már. Persze a szoros családi kötelék megmaradt. Ezt az időszakot az egész családunk nehezen élte meg, de a legnagyobb súly nyilván édesapámra nehezedett, hiszen folyamatosan őt keresték mindennel. Egy mezőgazdasági kutatóintézetben dolgozott Kisvárdán, és otthon fogadta a hozzá zarándokló betegeket. Rengetegen keresték őt, nem volt se éjjele, se nappala. Mi is pontosan tudtuk, éreztük, hogy mekkora a betegek részéről a nyomás, hiszen a szerhez akkor kizárólag csak nála lehetett hozzájutni. Mindeközben a politika és az orvostudomány részéről folyamatosan támadták őt. Mi nagyon féltettük, hogy ezek együttese felemésztik az egészségét. Próbáltuk figyelmeztetni és még kértük is arra, hagyja abba a küzdelmet, mert mindez nem vezet jóra, végül teljesen felőrlődik. Ő mégis kitartott. Szerencsére. Hisz végül azért tudunk mi most itt ülni, és sikerekről beszélgetni.

– Miként lehetett mindezt kibírni, túlélni?

– Édesanyám, testvérem és én is mindig mellette álltunk. Támogattuk abban az értelemben is, hogy bennünk soha nem merült fel, hogy szakmailag nem jár jó úton, téved, vagy erkölcsi értelemben hibát követ el azzal, ha ad a készítményből az embereknek, még mielőtt a szer hivatalosan forgalomba került volna. Fontos volt az is, hogy a hetvenes évek második felétől Szabolcsban egy szimpatizáns, egy mellette kiálló támogatói kör is kezdett kiépülni körülötte. Ők azok voltak, akik tapasztalták eredményeit, részben patikusok, orvosok voltak Kisvárdán, Nagykállón, Nyíregyházán, Tiszadobon. Munkásságának híre aztán hamarosan messzebbre is eljutott, és segítettek a „nagyágyúk”, az „írástudók”: Ratkó József költő, Balczó András, öttusa olimpiai bajnok, akinek fontos szerep jutott a kibontakozásban, Kósa Ferenc filmrendező, aki „Az utolsó szó jogán” címmel az első dokumentumfilmet készítette édesapámról. A Béres-ügy híre Budapestre is felkerült, ahonnan nagyon komoly támadások érték az Aczél György-féle kultúrpolitika oldaláról és az onkológiai szakmától is. De segített Nagy László, Illyés Gyula, Zelk Zoltán, és lehetne tovább sorolni a neveket. A túlélést ez biztosította, tehát nem csak ellenség akadt, hanem voltak pártfogók is. Sokan próbáltak tenni azért, hogy végezzék el hivatalosan a klinikai vizsgálatokat, és derüljön ki a Béres Cseppről az igazság. Az első fordulat 1978 után indult el: a Herbáriának volt vagy harminc üzlete, elsősorban a megyeszékhelyeken, ahol engedélyezték a forgalmazást, és a készítmény hozzáférhető vált.

– Miként élte át édesapja a változást?

– Szerencsére édesapám erős ember volt. Jól bírta a megpróbáltatások nehéz éveit. Érdekes, hogy egészen 70 éves koráig makkegészséges volt. A rendszerváltás évében ugyan nem jöttek el a nyugalom évei, de lekerült a válláról a legnagyobb nyomás, és akkor lett beteg. Enyhe lefolyású szívinfarktust kapott. Hála Istennek utána még 16 évet élt, 86 évesen halt meg.

– Az örökség az ön számára kihívást jelentett, vagy inkább terhet, nehéz feladatot?

– Próbatételt, azt biztosan. Az egyetem után kutatóvegyész lettem, és nagyon szerettem a munkámat. Nem éreztem feladatomnak, hogy emberekkel foglalkozzam, a legjobban azt szerettem, ha egyedül dolgozom. Más szempontból, ha visszatekintek, a vállalat alapításával egy fekete dobozba kellett besétálnunk, hiszen a rendszerváltás idején a jogi, vállalkozási, gazdasági környezet átalakulóban volt egy teljesen új kapitalizmus felé. Hiányoztak a tapasztalatok, a szilárd kapaszkodók. Sem édesapám, sem mi, a család többi tagja, soha nem készültünk üzleti életre, nekünk kutatói vénánk volt. Azonban a rendszerváltás lehetőséget adott arra, hogy Béres József a saját kezébe vegye a találmányát, a saját sorsát maga irányítsa. Akkor történt meg a készítmény jogainak a visszaszerzése a Herbáriától. Emlékszem, mennyire bántotta, hogy amiért ő dolgozott, ami életének munkáját jelentette, azt ezerszeres áron kellett visszavásárolnia. Feleségemmel Budapesten éltünk, mindenben segítettük, részt vettünk a Béres Részvénytársaság megalapításában. Itt történt a gyártás előkészítése, történtek a törzskönyvezéshez szükséges klinikai vizsgálatok. 1990 elején teljesen megváltam korábbi munkahelyemtől. Úgy szoktam mondani, nem vállalkozni akartunk, nekünk ez inkább erkölcsi elhívás volt. Úgy gondoltuk, ha eljött az idő, megváltozott a társadalom, a gazdaság, megteremtődött a lehetőség, akkor nekünk ezt az ügyet támogatni kell. Első és legfőbb célunk volt, derüljön ki a Béres Cseppről az igazság.

– Ma milyen helyzetben van a vállalat?

– A Béres Csepp 2000-ben lett hivatalosan is gyógyszer, ezért nagyjából negyedszázada tudjuk azt mondani, hogy gyógyszergyártók vagyunk. Nem magától történt ez, ehhez nagyon sok mindent el kellett végezni. Ezen az úton haladva, a családnak és a munkatársaknak köszönhetően jutottunk el oda, hogy Magyarország legnagyobb, magyar, családi tulajdonban lévő gyógyszergyártói lettünk. Szerintem a versenyben hazánkban és a régióban is kiválóan helyt álltunk, csak így lehetett idáig eljutni. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az elmúlt negyedszázad alatt a globalizmus is előre tört, a dilemma, hogy globális vagy lokális, magyar vagy idegen, még kiélezettebbé vált. Nagyon komolyak a vetélytársaink. A világ legnagyobb gyógyszergyártói is jelen vannak az országban és a régióban, részben nagyobb portfólióval, mint amit mi kínálunk az egészségmegőrző piacon. Az étrendkiegészítők piacán pedig már jó ideje, az uniós csatlakozás óta, folyamatosan zűrzavar érezhető. Húsz éve csatlakoztunk az Európai Unióhoz, és az uniós piacok viselkedését, mozgását, szabadságfokát az unió törvényei szabályozzák: ám, az étrendkiegészítők piaca alulszabályozott. Sok a kóklerség, a megbízhatatlanság, a kockázat, és aki tisztességes, becsületes úton jár, annak sok borsot törnek az orra alá. A magyar uniós elnökség idején, ha lehet, tennünk kell a fogyasztók védelméért, az egészségügyi kockázatok csökkentéséért is. Meg kell védeni a tisztességes vállalkozókat, vállalatokat a kóklerekkel szemben.

– Orbán Viktor miniszterelnök a közelmúltban azt mondta, eljött az ideje annak, hogy a magyar vállalkozások külföldön egyre nagyobb piacot szerezzenek. Ön is így látja?

– Mi is így érezzük, ezt már az alapítói szándékban is megfogalmaztuk. Hozzáteszem, akkor még nem voltak tapasztalataink, és erősen rózsaszínben láttuk a jövőt. Ma már tudjuk, a piacszerzés nehéz feladat. Fontos célunk volt termékeinkkel megjelenni az exportpiacokon, elsősorban a régióban, a környező országokban. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy az árbevételünk háromnegyede a magyar piacról, egynegyede külföldről származik. Léteznek meghatározó, stratégiai exportpiacaink, amilyen például Románia. Sajnos, Ukrajna és Oroszország a háború miatt kútba esett, de azért hosszú távon nem teszünk le róluk. Távolabb, például Nagy-Brittaniában is sikeresek vagyunk. Mi kell mindehhez? Leginkább, sajnos pénz, mert ezt a világot elsősorban a pénz mozgatja. A globális cégek léptékén mérve egy kis vállalatnak korlátozott a tőkéje, így a terjeszkedése sem lehet robbanásszerű, de meg kell keresni a helyes megoldásokat – és teher alatt nő a pálma.  Nincs kizárólagos recept, sokféle húron kell játszani, ez adja meg a stabilitásnak és a sikerességnek az alapját.

– A magam környezetében riasztó jeleket látok: nagyon sok a beteg. Milyen állapotban vannak a magyar emberek?

– Alapításunk után húsz évvel eljutottunk odáig, hogy úgy éreztük, már sok mindent tudunk az egészségről, legalábbis annak arról a szeletéről, amelyek összefüggenek a mikrotápanyagokkal, a táplálkozással. A magyar lakosság egészségét úgy is megpróbáljuk szolgálni, hogy közkinccsé tesszük a tudásunkat. Több éven át működtettük a Béres Egészség Hungarikum Programunkat. Ebben számos felmérést készítettünk, többek között a kockázat alapú egészségmegőrzésről. Oda jutottunk, hogy a magyar emberek nagyon sok mindent tudnak az egészség és a betegség kérdéseiről, sok esetben tudják, mi a teendő, de vagy nem teszik, vagy éppen az ellenkezőjét teszik annak. Márpedig, ha nem követi a tudást cselekvés, nem változik a helyzet. Én sem vagyok kivétel: nem sétálok, nem mozgok annyit, mint kellene, lehet, több kávét iszok, mint az ajánlott, kevesebb vizet iszok, mint amennyire szükségem lenne. Pedig tudom, hogy ha 80 kilós vagyok, akkor naponta 2,5 liter vizet kellene elfogyasztanom. Egészségfejlesztő módszerekkel kezdtünk foglalkozni, ilyeneket taníttattunk pedagógusoknak, fiataloknak. Azt akarjuk megtanítani, miként váljon az ember a saját egészsége irányítójává, vagyis urává.

– Minap egy megemlékezésen találkoztunk, amit a székesfehérvári Aranycsapat Alapítvány szervezett Puskás Ferenc óbudai szobránál. Kötődik a sporthoz?

– Mindig szerettem mozogni, de ez ma már elsősorban a kapához és a metszőollóhoz való ragaszkodást jelenti a kertemben. Kisgyerekként Kisvárdán grundfocista voltam, az utcakölykökkel rúgtuk a labdát, aztán édesapámmal építettünk egy pingpongasztalt – persze nem olyan volt, mint az igazi, de azért zöld volt, fehér szegéllyel. Aztán jött a tenisz. Ha itt kinézek az ablakon, látom a helyet, a Bányászati Kutató egykori teniszpályáját, ahol a hetvenes években játszottam. És néha még síelek, ami az Egyesült Államoknak köszönhető. Utah államban dolgoztam másfél évig, és ott tanultunk meg síelni, ahol később a téli olimpiát rendezték. Miért voltam ott a megemlékezésen? Puskást és az Aranycsapatot nagy becsben tartottuk és tartjuk. Láttam milyen rendkívüli az ő megítélése. Nekem ehhez egy kedves fiatalkori emlékem is fűződik. A hetvenes évek végén, amikor végre egyszerű körülmények között eljutottunk „Nyugatra”, Görögországba, egy alkalommal dinnyét akartunk vásárolni. Nem volt nálunk aprópénz, de amikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, a boltos a fejére ütött, felkiáltott: „Puszkasz!” És ingyen odaadta a dinnyét. Nyilvánvaló, hogy elkezdtük cégként támogatni a Magyar Olimpiai Bizottságot és a magyar olimpiai mozgalmat, hiszen érezzük, a jó értelemben vett sport és mozgás a mi erőfeszítéseinknek, a béresi gondolatnak természetes szövetségese. Naponta gondolok arra, hogy mi lenne ebben az ügyben még a teendő. Hiszen önmagában nem elég, hogy helyesen táplálkozzunk, legyen Béres Csepp és legyenek más készítményeink, nagyon fontos a fizikai aktivitás is. Egyébként a sportban szeretem a mozgást, kevésbé szeretem a pénzt. Helytelennek és szomorúnak tartom, hogy ma már a sport világát is a pénz uralja, de a világunk már csak ilyen... 

– Kű Lajos azt szeretné, hogy az Aranycsapat és a Helsinki Olimpia többi magyar sporthősének teljesítménye legyen Magyar Örökség-díjas és legyen hungarikum. Mit szól ehhez?

– Nagyon fontos ezen eredmények felemelése és megmutatása, mert ezekben nagy szerepet játszott az erkölcsi tartás és a hazaszeretet, az, hogy ezek a sportolók nem csak önmagukért, hanem a hazájukért tettek nagyszerűt. Ezért eredményeiknek ténylegesen a magyarság értéktárában a helyük, hiszen ezek valós, nem pedig csupán pénzalapú értékek. Azaz tetteik Magyar Örökség-díjra érdemesek. Azonban a hungarikumokkal kapcsolatban eltérő a véleményem, mert a kettő nem ugyanaz a kategória. Vegyük például a tokaji aszút, amely hungarikum. Helyes, hogy az, mert miközben van múltja, a jelenben is létezik, tehát nem csak az örökségünk része, egy tokaji aszú ott lehet ma akár New Yorkban is egy étterem asztalán. A hungarikumokkal az a célunk, hogy a nemzetnek, a magyarságnak a jobbik felét, a csúcsteljesítményeit mutassuk fel, azokat, amelyek csak korlátozott számban léteznek. A hungarikum számomra egy mában létező termék vagy módszer. Ilyen például a Kodály-módszer, amelyet alkalmaznak Magyarországon és Japánban, Angliában és az Egyesült Államokban is. Ma is része az életünknek. Így tekintve a Helsinki Olimpia eredményeire, ahol a legtöbb aranyérmet nyertük az olimpiák történetében, az a Magyar Örökség része, nemzeti büszkeségünk, nemes példaként áll előttünk, amire főhajtással és büszkén kell gondolnunk.

– Kű Lajos azt is el akarja érni, hogy a székesfehérvári emlékmű mellett tegyék le esküjüket az olimpiákra induló sportolók, célja továbbá, hogy tanítsanak a sporthősökről az iskolákban. Ezekről mi a véleménye?

– Ezek valóságos értékek, és nekünk valóságos értékeket kell az ifjúság elé példaként állítani, tehát ezek a törekvések nagyon is helyénvalók. A fiatalokat nem a felszínes celebekre, a kérdéses hátterű influenszerekre kell rászoktatni, hanem a magyarság valóságos értékeire, az igazi példaképekre. Édesapám emlékét is hasonló céllal tartjuk ennyire előtérben, mert öröksége tiszteletet érdemel. Azt is helyesnek tartom, hogy ha fizikailag megvalósítható, legyen a fehérvári emlékmű mellett az eskütétel. Miért ne? A kötődés a múlthoz, a jó példák bemutatása megérdemli. Ezért érdemes küzdeni. Mi lett volna édesapám emlékével, ha mi nem küzdünk azért, hogy a Béres Cseppből gyógyszer legyen? Semmi. Mi lenne édesapám emlékéből, ha valaki ide belépne, és nem látná a fényképét vagy a szobrát? Semmi. Tehát élen kell járni abban is, hogy ezeknek a sportolóknak az eredményeit, életteljesítményét méltó módon megőrizzük és felmutassuk.