Németh Gábor: Tudom, akarom csinálni, de szerencse nélkül ez mit sem ér

- Milyen volt dobosként végigütni a magyar rockzene világát?

- Nagyon kellemes! Átlagosan háromévente változtattam zenekart, de minden együttesből barátsággal jöttem el, soha, senkiben nem volt rossz érzés miattam. Az első zenekarom 1973-ban a Teátrum volt, utána jött az Apostol, a Skorpió, a Dinamit, a Bikini Nagy Feróval, majd D. Nagy Lajossal, a Kormorán, a Beatrice, a P. Mobil, és sokan mások, köztük a lengyel SBB, de örömmel beszélhetek a szólólemezeimről is. Végijártam hát a hadak útját.

- A kalandvágy vezérelt, vagy a másfajta zene, stílus kipróbálásának az izgalma?

- Legfőképpen a kíváncsiság hajtott: milyen itt is, ott is játszani egy kicsit? Abban az időben még rengeteg buli volt, két, három év alatt ugyanazt a programot még kicsi változtatásokkal is meg lehetett unni. Érdekes kirándulást tettem a Kormoránnal a rockosított népzenébe, újdonság volt a P. Mobil a teljesen kicsontozott rockkal, a Beatrice Nagy Feróval, vagy az ős Bikini. Mindenhol jól éreztem magam, és ez volt számomra a lényeg!

Az ember szinte eltörpül a dobok sokasága között. Németh Gábor mégis feladata magaslatán állt (ült) mindig, valamennyi zenekarában Fotó: Koppán Viktor

- A dobolás tudománya kötött, szigorú, tudni, tartani kell a különböző ütemeket. Doboló emberként tudtál változni?

- Hogyne! Ez szakma, amit megtanultam, nem amatőrként, hanem profiként dolgoztam végig a mögöttem hagyott 40 évet. A Kőbányai Zenestúdióban szaktanárként tanítok is, így másképp látom ezt a világot, mint más. Természetesen kellett az intuíció, emellett az improvizatív képesség tett mássá a dobos szakmunkásnál. A Bartók Zeneművészeti Főiskola jazz tanszakán végeztem, utána az új trendeket kellett önképző módon beilleszteni a meglévő ismereteimbe. A fejlődésem története: 14 évesen beleszerettem a rock zenébe, utána a jazz tanszak következett, ezzel új világ kapuján léptem be, a szólólemezeim a funk-jazz fúziós zene világába tartoznak. A szakma krémjével játszhattam együtt Tony Lakatostól kezdve a legjobb magyar fúvósok, basszusgitárosok voltak a társaim. Zenészként, szerzőként egyaránt együtt alkottunk jó dolgokat.

- A lengyel SBB a világhír küszöbét taposta. Mekkora kihívás volt velük játszani, egyáltalán, hogy kerültél Lengyelországba?

- Öt évet voltam náluk, 3 lemez, két DVD koncert felvétel volt a közös termésünk. Szegeden játszhattam először velük az amerikai dobosuk helyett, a sors rendezte így, az amerikai dobos repült, mert a szegedi buli után én kellettem nekik 2005-től 2010-ig.

- A szerencsének mekkora szerepe volt az utadban?.

- A szerencse a legfontosabb. Alap, hogy mindent tudj, amit tudni kell a szakmában. Állandóan képben kell lenni, és emellé kell 70 százalék szerencse a 30 százaléknyi száz százalékos tudás mellett. Tudom, akarom csinálni, és ha ez rendben van, akkor jöhet a mázli. Így kerültem 1976-ban a Skorpióba, szerencse kellett, hogy az LGT-ben is játszhassak, de igaz ez az SBB-re is. Ám a lényeg: tudás nélkül hiába vagy szerencsés!

- Van valami, vagy valaki, aki kimaradt az életedből?

- Nem! Elégedett vagyok a múltammal, a jelenemmel, amit akartam elértem. Mi a véleményem a máról? Mi jó korban születtünk, igaz, piszok sokat kellett dolgoznunk. Nem a média csinálta a művészeket, hanem a művészek építették fel önmagukat, saját sikereikkel tudtak lemezt készíteni, előre lépni, ismertté, elismertté válni. Ma más a helyzet, a média kitalálja az elő-adókat, az egy, kétévnyi sikerembereket, akikre három év múlva már nem emlékszik senki. Tisztelet a kivételnek, mert mindig van néhány ki-emelkedő tehetség, de az iparosság a jellemző a mára, elvesztette a szellemiségét az a zene, amiért mi boldogan dolgoztunk hajdan. Egy nagy álmom van még: az 50 tagú dobzenekar létrehozása, ahol nem csupán püfölnénk a bőröket, hanem dallamos ütőhangszereken valódi zenét alkotnánk. Egy szép dobszimfóniát szeretnék írni és megvalósítani. Tudom: ehhez jó nagy tőke kellene, de támogató nélkül meglehet, ez csak vágy marad.