Zimbardo: Az vagy, amit teszel! – Avagy az emberi agresszióról

Természetesen erről a kísérletről is szó esett a Köfém Művelődési Házban, ahol az Arconic Alapítvány által is támogatott Hősök Tere program kapcsán tartott exkluzív előadást a professzor, aki szerint a rossz környezet a jó emberekből is kihozhatja a rosszat. Erre épült a fehérvári prezentáció is.

Bronxi tapasztalatok

A szicíliai származású Zimbardo New York gettónak is nevezhető Dél-Bronx negyedében nőtt fel, ahol sok bevándorló család, szegény és kevésbé tanult ember élt, és ahol sok mindent látott és megélt. Már gyermekként feltette magának a kérdést: mi teszi a jó embereket rosszá? Mi a különbség azok között, akiket pénzzel rá lehet venni arra, hogy olyan rossz dolgokat kövessenek el, mint a prostitúció, a lopás, vagy a drogfutárság és azok között, akik ezt megtagadják? Akkor arra jutott, hogy a szegénység az egyik fő ok. A szegénység miatt kevesebb lehetőség adódik a gettóból való kitörésre, sőt a szegény gyerekek mentális és lelki fejlődése is különbözik a tehetősebbekétől. Ma az USA-ban egyébként a gyermekek mintegy 21 százaléka szegénységben nő fel. A gettó szegényes környezete – fű, fa és virágok nélküli beton és acél – szintén meghatározó abból a szempontból, hogy hová juthat egy gettóbeli gyerek: többnyire egy fű, fa és virágok nélküli börtönbe, ahol minden beton és acél.

A rendszerszintű gonoszság

A gonoszság kérdésköre persze nem egyszerű, a hozzá vezető okok sem jelölhetők meg egyetlen tényezőben. Zimbardo tehát felteszi a kérdést: mit jelent a gonoszság? Bántani, megsérteni, bűnt elkövetni mások ellen. Pusztítani, akár fizikai értelemben is. Ám a pszichológus úgy véli, a gonosz több szinten létezik. Megkülönböztet egyéni, a helyzetben rejlő, és rendszerszintű gonoszságot. A kisebb pedig mindig a nagyobb része, ezért a rendszerszintű gonoszság a legveszélyesebb. Ez az a szint, ahol maga a rendszer teremt olyan körülményeket, hogy az kitermelje a rosszat, a gonoszt. Érzékletes példaként hozta erre Kínát, ahol a férfiak 54 százaléka dohányzik. Ez nagyjából 320 millió embert jelent, akik naponta akár 2-3 doboz cigarettát is elfüstölnek. A dohánymonopólium az államé. Minél többen dohányoznak, annál nagyobb bevétele van ebből az államnak. Az állam érdeke tehát, hogy a dohányzást népszerűsítse. Ezért úgy állítja be azt, mint férfias tevékenységet, és idejekorán megkezdi a fiatalok agymosását is. A dohányzás bevételéből épült iskolák falán hatalmas plakátok hirdetik: a tehetség a szorgalom gyümölcse, a dohányzás segít abban, hogy sikeres legyél. Amíg a legtöbb országban dohányzásellenes kampányokat folytatnak, addig Kínában cseppet sem izgatja magát az ország vezetése azon, hogy a jelenlegi tendencia szerint még ebben az évtizedben a kínai férfiak 20 százaléka hal meg majd dohányzás következtében, 2050-re pedig úgy jósolják, szám szerint mintegy 30 millió áldozata lesz ennek a káros szenvedélynek. Mi ez, ha nem rendszerszintű gonoszság? Zimbardo a kormányzatok által elkövetett gonoszság mellett ebbe a kategóriába sorolja még a vállalatok, társaságok korrupt viselkedését, vezetőinek visszaélését, valamint a környezetszennyezést is.

A szituációs gonoszság

A helyzetben rejlő gonoszság példájaként Zimbardo a híres Milgram-kísérletet említette (ennek részleteit most nem írom le, a világhálón utána lehet olvasni). A kísérletben a hatalommal szembeni engedelmességet vizsgálták: megteszik-e a résztvevők a kísérletvezető – ebben az esetben a hatalom képviselője – kérésére azt, ami lelkiismeretükkel ellenkezik? Megtették. Bebizonyosodott, létezik a hatalomnak történő vak engedelmesség. Ezzel magyarázhatók a valóságban például a náci haláltáborokban történtek is. Ám a kapcsolódó alkísérletekből az is kiderült, hogy minden helyzetben befolyásolhatók vagyunk: amit látunk másoktól, nagy eséllyel mi magunk is úgy cselekszünk. Vagyis a helyzettől is függ, hogy a személyiségünk negatív vagy pozitív jegyei erősödnek fel és kerülnek felszínre, miközben mi magunk azt gondoljuk, önállóan döntöttünk. Zimbardo szerint azonban nem mi döntünk, hiszen mindannyian egyfajta szociális állatok vagyunk. A másik fontos befolyásoló tényező az időperspektíva, vagyis az, hogy a múlttal, a jelennel és a jövővel kapcsolatosan pozitívan, vagy negatívan gondolkozunk. Ebből fakadóan lehetünk például fatalisták, vagy hedonisták, transzcendentálisak, vagy reális célokat kitűzők. Ez viszont nem csak egyénenként, de jellemzően nemzetenként és kultúránként is változó. A reformátusok például jövőorientáltak, míg a katolikusok inkább a múltra koncentrálnak, az Egyenlítő menti népek pedig erősen a jelenben élnek.

Bárki lehet hős

A Hősök tere program lényege persze a jóság és nem a gonoszság. Célja megmutatni azt, hogy bárki lehet hős, nem kellenek ehhez természetfeletti tulajdonságok. „Az vagy, amit teszel”, szól a jelmondat és Zimbardo ehhez hozzáteszi: használd az eszed, hogy jobbá tedd a világot! De vajon ki a hős? Az, aki mások védelmében cselekszik. A szó régies felfogásában a hős férfias, erős, többnyire katona, akit a közember hajlamos misztifikálni. Pedig a valóság teljesen más. A hősök az újszerű felfogás értelmében olyan mindennapi emberek, akik nem mindennapi cselekedeteket visznek véghez. És nem kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni, apró cselekedetek is válthatnak ki hatalmas változásokat. Ilyen példának hozta fel Zimbardo a fekete amerikai Rosa Sparksot, aki 1955-ben a buszvezető utasítása ellenére sem volt hajlandó átadni helyét a buszon egy fehér bőrű utasnak. Azt mondta, ő ugyanannyit fizetett a buszjegyért, így jogában áll oda ülni, ahová neki tetszik. Letartóztatták, ám az eset hatalmas hullámokat vert. Ez váltotta ki a montgomeryi buszbojkottot, a történelem egyik legsikeresebb, faji megkülönböztetés elleni megmozdulását. Így vált Sparks az amerikai kultúra és a polgárjogi küzdelmek egyik legjelentősebb alakjává, és részben neki is köszönhető, hogy az Egyesült Államokban végül eltörölték a faji megkülönböztetést.

Hősnek lenni nem csak egyénileg, de csapatban is lehet. A fő, hogy változtassuk meg a rossz társadalmi normákat, szálljunk szembe a rossz cselekedetekkel, de azzal is, ha valaki nem cselekszik meg valamit, pedig meg kellene. A pozitív viselkedés ugyanis ragadós, másokat is pozitív cselekedetekre motivál.

A KÍSÉRLET

A stanfordi börtönkísérlethez 1971-ben átlagos egyetemistákat toboroztak „raboknak” és „börtönőröknek”, akiket Zimbardo az egyetem alagsorában berendezett börtönben helyezett el. Olyan körülményeket igyekezett kialakítani, amelyek reményei szerint a résztvevőkben dezorientációt, deperszonalizációt és deindividualizációt váltanak ki. Mindent megtett, hogy a rabokat megfossza személyiségüktől, a börtönőröket viszont egyenruhával, botokkal, és napszemüvegekkel szerelte fel. A börtönőrök már néhány nap után agresszívvé váltak, hatalmukkal visszaéltek, veszélyeztették a rabok testi és szellemi épségét. Emiatt a kéthetesre tervezett kísérletet a hatodik napon le kellett állítani. Egy 2018-as cikk információi szerint a kísérlet megrendezett volt, az őröket utasították, hogy keményen bánjanak a rabokkal. Ugyanakkor a „vádak” többségét cáfolta Zimbardo.