Hiába nyolcvan, még mindig aktív a színpadon Udvaros György

Ugyan a működő független színházi csoportok korössze­tételét nem ismerem, ám talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom: Gyuri bácsi az egyik (ha nem a) legidősebb aktív színész a megyében. Még mindig játszik, például a Fél élet vagy a Vak Béla király című darabokban.

Udvaros György nem a színészi pályára készült, egész életében, az 1950-es évek végétől nyugdíjba vonulásáig a Videotonnál dolgozott. Kezdetben elektronikai műszerész, majd a diplomázás után fejlesztőmérnök volt. A színjátszásba belesodródott, ám az, hogy ennyi éven át kitartott mellette, nem nevezhető véletlennek. Az Igézőben arról is beszélgettünk, hogyan kezdődött ez a hosszú történet.

– A Szabad Színház megalakulása után 2-3 évvel kapcsolódtam be a munkába. A Videotonnál működött egy önképző kör. Megbeszéltünk egy-egy filmet, könyvet, zenét, majd néhányan csináltak egy irodalmi színpadot. Színjátszásról nem lehetett beszélni, mert az majdnem szitokszó volt akkoriban, a hatvanas években. Valamiért cikinek tartották, így maradt az irodalmi színpad, ahol szigorúan rangos szövegekből, versekből, balladákból, novellákból készült elő­adások hangzottak el. Később aztán visszatért a színjátszás, hogy ne csak mondjuk a szöveget, hanem játsszunk is. Én néhány társammal az Építők Irodalmi Színpadtól mentem át a Videoton művelődési házába, s folytattuk a munkát, amit ott egy csoport már elkezdett. Először Kozman Gusztáv volt a rendezőnk, utána Csomák Ervin érkezett, majd mikor ő is elment, akkor jött Boldizsár Péter. Az igazi fejlődés az ő ideje alatt történt meg. Egy József Attila-versösszeállítással kezdtünk, aztán Bulgakovtól a Mester és Margaritát adtuk elő, és így tovább. Boldizsárt követte Nagy Judit, aki most is vezeti a színházat.

– Köszöntésekor elhangzott: szerepeit rendkívüli gonddal és aprólékos kidolgozással vitte színpadra. Hogyan épített föl egy-egy karaktert?

– Jól meg kell tanulni a szöveget, meg kell ismerni a helyzetet, a figurát. Minden színész másképpen dolgozik. Van, aki „belebújik” a szerepbe, teljesen azonosul vele, a másik pedig a maga képére formálja azt. Én inkább magamból indulok ki, megpróbálom az alkatomnak megfelelően felépíteni a szerepet. Mindenkinek van egy alkata, s az azzal ellentétes szerepet szinte képtelenség eljátszani. Volt olyan eset is, hogy a rendező elképzelt egy alakot, akinek a karaktere teljesen távol állt tőlem. Olyan instrukciókat kaptam, hogy képtelen voltam megcsinálni őket. Kínlódtunk egy darabig, s ugyan elkészült az előadás, de nem volt az igazi. Ez még akkor történt, amikor a Vörösmarty Színházban statiszta- és epizódszerepet játszottam ismert színészek mellett. Elég hosszú ideig tartott ez az időszak, amíg a színháznak nem lett saját társulata. Olyan rendezőkkel dolgozhattam, mint például Bujtor István.

– A Szabad Színháznál később biztosan könnyebben fel­ismerték, mit tud kiválóan eljátszani. Mi volt az egyik legemlékezetesebb szerepe?

– Igen, ez egészen más, hiszen évtizedek óta együtt vagyunk, mindenki ismeri a másikat. Az elvárások sem annyira szigorúak, mint egy hivatásos színháznál. Az egyik fontos szerepem Eörsi István Széchenyi és az árnyak című drámájában az öngyilkosságára készülő Széchenyi István volt. Ezzel a darabbal megosztott első díjat nyertünk Tatabányán, az egyik legkomolyabb színjátszó találkozón. Érdekes, hogy mégsem játszottuk sokat.

– Ma hogy bírja a színpadi jelenlétet? S a szövegtanulás hogy megy?

– Visszafogottabb vagyok. Egy-egy jelenet előtt meg kell nézni, hol tartunk. Van, hogy nem jut eszembe, melyik jelenet jön. Hosszú szöveget már nem vállalok, és többször kell ismételnem.

– Tudott a születésnapi köszöntésről, vagy meglepetés volt?

– Szólt nekem Judit, meg is beszéltük, hogy délután ötkor találkozunk. Ám azt nem gondoltam, hogy ennyien eljönnek. Különösen Börcsök Enikőnek örültem, aki annak idején itt kezdett a Szabad Színháznál.