Szörnyű és mégis csodálatos – Bencsik Ferenc Pál gyermekkoráról mesél

A tó északi partján vagyunk, Velencének azon a részén, ahol takaros nyaralók sorakoznak egymás mellett. De akadnak panziók is, kiadó szobákat üzemeltető vállalkozások: ezek egyike Bencsik Ferenc Pálé. Amikor ott járok nála, éppen világbajnoki futamokat rendeznek a közelben, a sukorói evezőspályán, ezért aztán telt házzal üzemel a létesítmény, csakúgy, mint kevéssel korábban, amikor fesztivál volt a városban.

A kertben ülünk le.

„Amikor megépítettem a velencei házam, szinte természetesnek adódott, hogy szálláshelyként hasznosítsam, annyira jó helyen van. Őszintén szólva mindig is számoltam ezzel a lehetőséggel, és bejött. De igazán csak nyáron nagy a forgalom. Két embernek is elég lenne a munka, gondolja el, állandó készenlétben kell lennem a vendégek miatt.”

Évekkel ezelőtt találkoztunk először, amikor közeledett az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója, és egy ilyen témájú, múltidéző összeállítás elkészítésén dolgozott a lap. Én elsősorban Bencsik úr ötvenhatos élményeire voltam kíváncsi, de aztán a beszélgetés során rá kellett jönnöm, mennyire rendkívüli életút az övé. Mielőtt elköszöntem volna, megjegyeztem, érdemes volna az élményeit könyv alakjában is megőriznie az utókornak. Írja meg, javasoltam.

Mond ilyet az ember, aztán általában ennyiben is marad a dolog.

Azonban néhány héttel ezelőtt felhívott, s közölte: elkészült, kérte, olvassam el, amit írt, és mondjak véleményt. Elhoztam tőle egy adatrögzítőn az egész könyvet, és a tőlem telhető módon elvégeztem a feladatot. Elmondtam, mit gondolok, mit hangsúlyoznék jobban, mit kevésbé, ilyesmi… Minap aztán ismét jelentkezett, hogy elújságolja, rövidesen megjelenik a kötet A menhelytől a katedráig címmel. Nem viccelt, sikerült leszerződnie egy kiadóval, aminek én – ezt meg is mondtam neki – korábban nem sok esélyét láttam. Na nem azért, mert rossz lenne, amit írt, csak hát nekem két könyvem fekszik lemez formájában a fiókban, és van olyan is, ami még addig sem jutott el.

Örömmel találkozom vele ismét. Mutatja a borító terveit, s ezt olvasom a hátsó oldalon: „Ajánlatos mindig végiggondolni, egy adott élethelyzetnek, történésnek mekkora jelentősége van valójában, hogy vajon visszamenőleg, tapasztaltabban, az életút végétől visszatekintve hová fogjuk azt besorolni, így kezelhetjük csak igazán súlyuknak megfelelően a velünk történteket.”

Aztán ismét beszélgetni kezdek Bencsik Ferenc Pállal, aki volt árva gyerek, hordár és tanár, szakkönyvek szerzője.

„A tanári munkát nagyon szerettem, több mint harmincöt éven át rengeteget, több ezer fiatalt és idősebb embert tanítottam, érettségiztettem, illetve technikusokat vizsgáztattam, de ma már csak vizsgaelnöki munkát végzek. Hihetetlen, de nálam az is éltető erőnek hat, hogy még most is több helyre hívnak óraadó tanárnak.”

Olyan gyerekkora volt, amibe nagyon sokan belehaltak volna. Lényegében utcagyerekként élte át a budapesti ostromot, amely (bár erről keveset beszélnek és főleg nem a nyugati dokumentumfilmes tévécsatornákon) Sztálingrád után a legkeményebb városi csata volt a második világháborúban. Szörnyűbb, mint Berlin ostroma. „Ha valamim fájt, a ne­ve­lő­szü­leim azt mondták, csak nősz fiam. Így aztán bármi baj történt velem, én mindig csak nőttem, és orvos nem látott soha. Én nem tudtam, hogy ez háború. Azt hittem, hogy így kell élni, minden így a normális. Ha nincs villany és nincs vécé, nincs fürdőszoba és lőnek. Aztán amikor vége lett a nélkülözésnek, minden apróságot úgy éltem meg, mint egy csodát.”

Bencsik Ferenc Pál 1933-ban látta meg a napvilágot Újpesten, aztán négy hónapos korában nevelőszülőkhöz került Kőbányára. Jelenlegi neve a nevelőszüleitől származik, amelyet akkor vett fel, mikor már nagyobb lett, és el tudta intézni a névváltoztatást.

„Sokáig sosem beszéltem a gyerekkoromról senkinek, mindig szégyelltem, de érdekes, mára eltűnt ez a szégyenkezésem. Sőt, talán még egy kicsit büszke is vagyok a sorsomra. A nevelőpapám téglagyári munkás és analfabéta volt, még a nevét sem tudta leírni. A nevelőmamám három elemi osztályt végzett. Nagyon becsületesek voltak, még csak józan ravaszságra sem voltak képesek. A téglagyári lakótelepen laktunk, csúfoltak és sokszor megvertek a gyerekek. Nem úgy kell elképzelni, mint egy mai lakótelepet. Az a lakótelep négy darab földszintes házból és házanként harminckét egyszobás lakásból állt. A házak végén voltak a fabudik, két lakásnak volt egy vécéje. Az ivóvíz csapja is szintén kint volt, a ház másik végén. A vödör jelentette az éjszakai vécét és a lavór a fürdőszobát a konyhában. Olyan, hogy hűtőszekrény vagy gáz, illetve villanytűzhely, nem létezett, hiszen villany sem volt, legalábbis a lakótelepeken nem. A főzés és a fűtés úgynevezett sparhelten vagy kályhákon történt, fával vagy szénnel gyújtottunk be. Manapság egy kutyának is jobb sorsa van, mint nekem volt ott.”

Már 1944-et írták a naptárak, amikor bevezették a lakásukba a villanyt. Ez a változás addigi élete legnagyobb csodájának bizonyult, hiszen saját kezével kapcsolhatta a világítást, és lett fény a lakásban. Nem győzött eleget játszani a ki-be kapcsolgatásokkal. Akadt egyéb csoda is: valamelyik szomszéd beszerzett egy rádiót. Mindenáron bele szeretett volna nézni hátulról, mert meg volt róla győződve, hogy a dobozban pici emberek vannak, és azok csinálják a zenebonát. Valószínűleg akkor kezdődött a vonzalma a technika és az elektromosság iránt.

„Abban az időben volt egy középtermetű, Náci nevű kedves kutyánk, aki nem bántott senkit, de a papa eltüntette szegény párát, mert a szomszédok feljelentették a kutya neve miatt. Ilyen időket éltünk akkor.”

Aztán eljött a pokol.

„Az ostromot a téglagyár bányájában, aknafolyosókban kialakított óvóhelyen vészeltük át. De mi, vásott kölykök, hacsak tehettük, kiszöktünk és fent, a házak között csavarogtunk. Emlékszem, hogy a rohangáló magyar és német katonák odébb löktek, majd ezt követően az oroszok tették ugyanezt, miközben csattogtak, ropogtak a lövések. Az egyik orosz katona, aki félretaszított, egy kályhacsővel a vállán rohangált, amelyről később kiderült, hogy egy aknavető csöve. Egy orosz vadászgép kimondottan miránk, három süldő gyerekre csapott le, akik a bánya szélén álltunk, és megeresztett egy sorozatot, aminek következtében az egyik srác combja megsérült. Annyira naiv voltam, hogy szinte semmi félelmet nem éreztem. Minden olyan természetesnek, újnak és kalandosnak tűnt.”

Az is csupán érdekes volt az ifjú Bencsik Ferinek, amikor két magyar katona puskáját a vaskorláton törték össze az oroszok, de őket, a bámészkodó gyerekeket nem bántották.

„Az első értelmes és józan, harcoló orosz katona a meredek bányafalon csúszott le a bejárat elé. Az óvóhelyre nem volt hajlandó bejönni, és nem fogadta el a felkínált teát sem. Egyre csak németek után kérdezett, azután elment. Azért hangsúlyozom ki, hogy józan, mert általában részegen jelentek meg az orosz katonák. Akik általában jöttek, erőszakosak voltak, összeszedték és elhajtották a férfiakat, kivéve az öregeket. A nőket durván rángatták, a szomszédos óvóhely bejárata előtt egy fiatal lányt annak ellenére lelőttek, hogy felkínálta magát. Legfőbb dolognak számított az órák összeszedése. A karóra volt a sláger, azt akár le is tépték az emberek kezéről. A gyerekeket nem bántották, akiket egyébként is dugdostak a felnőttek az oroszok elől. Nem messze tőlünk, a Noszlopi utcában lakott egy tűzoltótiszt. A szerencsétlen felvette a dísz­egyenruháját, és úgy lépett ki a kapu elé, menten lelőtte egy orosz, mert úgy nézett ki, mint egy német tiszt.”

Téglagyári lakásuk közepén akna robbant, így az lakhatatlanná vált. Ezért később, az ostrom végén, a pincéből felköltözve egy emeletes házhoz tartozó kertészházban találtak otthonra. Ott először igyekeztek megszabadulni a tetvektől, amire a legjobb módszer a ruhanemű elégetése volt. Ezért aztán ruhájuk sem nagyon maradt.

Az emlékektől nem olyan könnyű megszabadulni, mint az élősködőktől. És talán nem is szükséges. Bencsik Ferenc Pál túlélte mindezt, aztán nekilátott a feladatnak, hogy megállja a helyét az élet nevű kártyapartiban annak ellenére, hogy a sors nem osztott számára jó lapokat.