Mindig csak határokon át

2019.08.25. 15:30

Szász László még mindig a hegyi versenypályák ásza

Az Una, a Száva jobb oldali mellékfolyója Bosznia-Hercegovina és Horvátország területén kanyarog, zöld vize a boszniai Cazin mellett festői völgyet vágott a hegyek közé. Mindjárt a híd mellől indul el felfelé az a szerpentin, amit hegyi versenypályának zártak le, hogy megrendezhessék a horvát és bosnyák bajnokság, valamint a Közép-Európa Kupa futamait.

Tihanyi Tamás

Öreg éjszaka van, mire megérkezünk. Szász Laci maga vezeti a lakóbuszt, aminek a hátuljába van felcsörlőzve a Forma 3000-es versenyautó, ott vannak a gumik is a többi felszerelési tárggyal együtt. Mivel időben érkezünk, jó helyen tudjuk kialakítani a bázisunkat, csupán néhány tíz méterre vagyunk attól a helytől, ahonnan elrajtolnak az autók. Ráadásul az étterem, ahol mosakodni tudunk és kiváló csevapcsicsákat kapunk, éppen az út túlsó végén van.

A szombati edzésnap reggelén felállítjuk a sátrat, ami elkerülhetetlen, mert dögletes hőség tör ránk, délidőben csak árnyékban lehet kibírni. Amikor Laci autóba ül, persze előbb utóbb kénytelen a sátor alól a starthoz hajtani, ilyenkor én vállalom el, hogy esernyővel árnyékban tartom sisakos fejét. (Mindkettőnknek sokkal jobb volna, ha ezt egy hoszteszlány csinálná, de hát ez van, velem kell beérnie…) A sátorra egyébként több zászlót is felszerelek: természetesen a magyar nemzeti színűt, az AVON gumiscégét, aztán a horvát zászlót és a Dubrovniki Motorsport Egyesületét.

Az utóbbi kettőt meg kell indokolnom. Lászlót idézem.

– Volt egy olyan időszak az életemben, amikor úgy éreztem, nem sok értelme van annak, amit csinálok, nem éreztem azt, hogy Magyarországon megbecsülnének, mint autóversenyzőt. Akkor úgy döntöttem, kipróbálom magam a horvátoknál. Bejött. Azóta öten jöttek utánam. Nyolc éve vagyok a dubrovniki egyesületnél, s úgy érzem, nem tévesztettem el a helyem.

Ezt igazolja Cikor is, a horvát csapat vezetője, aki a déliekre jellemző érzelmekkel üdvözli Lacit és mindenkit, aki szerelőként, segítőként vele jött erre az útra: mellettem ezúttal Molnár Lászlót, Vódli Tamást és Albert Pétert.

Van munka bőven, ráadásul a hűtő is bedöglik a buszban. Mivel én vagyok az, aki a legkevésbé ért a technikához, nekem többnyire a seprűnyél és a gumikaparó jut. Ne nevessenek, mindkettő fontos szerszám a depóban, mert a pilóta élete múlhat azon, hogy ne csússzon meg az autó. Ezért fényesre kell seperni a kocsi alatt és körül az aszfaltot, miután kikaparjuk a kavicsokat a gumiból. Mindenre figyelni kell, ami egy versenyző életét veszélyezteti: épp elég baja lehet egy szerpentinen, ahol nincs hová menekülni, mert egyik oldalt a szikla van, a másikon a szakadék.

Laci a szoros pilótaruhát fejti le magáról.

– Ez jó pálya, szeretem, egyáltalán nem dobál, viszont nagyon technikás.

Neki ez jó hír, ráadásul elvileg a mezőny leggyorsabb autója van alatta, mert nem jöttek el azok a vetélytársak, akik már speciális hegyi pályákra továbbfejlesztett versenygépeket irányítanak. Csak nekik van esélyük a magyar ellen.

Ez meg is látszik a pályán. A szombati három edzőfutamon a legjobb időket produkálja úgy, hogy háromféle gumit próbál ki. Érdekes módon végül a versenyre nem azt választja, amivel a leggyorsabb volt, azt mondja, „mást érez”. És másnap ez is bejön. Nem hiába öregedett meg benzingőzben, olyan, mint egy veterán harcos, aki előbb hallgat a megérzéseire, mint bármi másra.

Igen, az idő… Nagyon sok kilométer van már mögötte, nagyon sok olyan helyzet, ami könnyen az életébe kerülhetett volna. Sokat emlegeti Lionel Regalt, francia barátját, akinek a fényképe fő helyen van kiragasztva a buszban. Úgy halt meg, mint az édesapja, versenyen szenvedett balesetet.

Laci elmondja, mi történt.

– Az volt a baj, hogy túl sokat kockáztatott, ráhívott a tizenkilencre. Amikor megjelentek a továbbfejlesztett versenyautók, nem bírta megállni, hogy ne nyomja jobban a pedált, mint azt szabadott volna. Nem bírta a vereséget, mindenáron nyerni akart. Ezt én most már nem csinálom: szeretem a családomat, amióta rendeződött a magánéletem, fontosabbak nekem, mint a ki tudja hányadik kupa. Regal az egyik versenyen belefutott egy vízátfolyásba, ami megdobta az autót és belehalt az ütközésbe. A svájci rendezők is hibáztak, mert nem intették be zászlóval a veszélyes pályaszakaszt. Szóval én nem akarok így meghalni. Igyekszem fejben úgy összerakni a futamokat, hogy azok a leggyorsabbak, de a lehető legbiztonságosabbak legyenek.

És összerakja, éppen így. Miután feldübörög a pályán, s eltűnik az első kanyarban, már csak a Zytek motor völgyből visszaverődő hangjai maradnak meg nekünk abból, amit történik odafent. Pokoli erőgép száguld alatta, ami öt másodperc alatt van kétszázon.

Néhány perc telik el, mire rohanva jön egy bosnyák rendező, kiabál, gratulál, s lobogtatja felénk a papírt, amelyen látjuk: Szász László saját előző évi pályacsúcsát megjavítva nyert ismét Cazinban!

 

A következő, második versenyfutam ezért már csak formaság, mint ahogyan az eredményhirdetés is az. Mivel három különböző bajnokságról van szó, Laci összesen hat díjat kap, kellünk mi is ahhoz, hogy át bírja venni őket. Ott már lazít mindenki, és nem veszik félvállról a dolgot: az egyik versenyző egy egész rekesz sört hoz, s amit nem kapkodnak el tőle, azt maga elé teszi a földre. Valaki füstgyertyát gyújt, amit a képünkbe hord a szél, de ettől még egyetlen nagy mosoly az élet.

Már bontjuk a depót, amikor a közeli menekülttáborból csapatokba verődve megjelennek a migránsok. Telefon mindegyiknél, a ruhák viszonylag újak, a közeli benzinkútnál csipszeket és kólákat vásárolnak, alig bírják vinni. Megpróbálják felkönyörögni magukat a csapatbuszba. Irakiak, legalábbis ezt mondják.

– Németország, Anglia, sok-sok pénz! – ezt ismételgeti a lány, aki testvérével együtt lenne a vendégünk erre az útra. Csinos és talpraesett, látom rajta, még sokra viszi, de figyelmeztetem a többieket, hogy ha a közeli határnál megtalálják őket nálunk két versenygumi között, mi attól kezdve a hatóságok szemében akár embercsempészek is lehetünk. Szóval inkább elköszönünk a világjáróktól, akikhez hasonlókat egészen a határig látunk az út mentén bandukolni.

Hazafelé vesszük az irányt, megint Laci vezeti a buszt. Egyre nehezebb segítőket találnia.

– Pedig jó lenne egy állandó csapat, mert kezdek belefáradni abba, hogy jön egy fiatal, aki lelkesnek látszik, betanítom, de egy idő után fogja a kalapját és elmegy, aztán kezdhetem az egészet elölről.

A már megnyitott versenypályán haladunk egy ideig, egyik kanyar követi a másikat, alig van az útban egyenes, úgynevezett gyors szakasz. De itt a gyorsaság relatív. Laci mondja a sebességeket, mennyivel érkezett egy-egy fordulóhoz. Ez itt százhatvan volt, jegyzi meg, de mivel közúton vagyunk, ott a tábla, ami arra figyelmezteti a hétköznapi sofőröket, hogy negyven kilométer, per órára kell fékezniük ahhoz, hogy biztonságosan be tudják venni a kanyart.

Hát ilyen ez.

Már sötét van, arcát csak a műszerfal fényei világítják meg, miközben közeledünk a bosnyák-horvát határ felé. Számára néhány nap pihenés következik a tengernél, aztán megint jön egy országhatár, és egy másik határ a versenypályán, amely az átlagost a gyorstól, a vereséget a győzelemtől, az életet a haláltól választja el.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!